Vajda Dávid
Összemosódnak az évek már.
Egy hamis valóságot kreál
az elmém. Nem hiszem, amit mond,
hogy holnapra eltűnik a gond.
Hiába nézem, némán elrohan,
semmivé válik a suta remény,
és én még mindig nem tudom, hogyan
érhet majd véget unalmas mesém.
Túl ismerős ez, újra itt vagyunk,
a bánat ajtaján kopogtatunk.
Nem értem, Isten miért játssza dalunk,
melynek ritmusára némán porladunk.
A csemeték el lettek ültetve,
de nem álltak készen az életre.
Mind egy szálig el lettek tüntetve,
ilyen véget írtak a részedre.
Hétfőtől vasárnapig, az estétől másnapig,
Reggeltől egész estig, gondolattól a tettig...
Tiktak, és már fordul is az ég.
Hiába kapálok, elragad
És felfal a rettegett rémkép.
Előlem az élet elszalad.
Egyszer az összes kötél elszakad
A holnap este csak emlék,
Már ott szalad a mindenség
Árkon, bokron át a végtelenbe,
Égő csikket nyom az értelembe.
Nem szeretem a fényt, és ő se engem.
Valamit már tennem kéne ez ellen,
Mert túl gyakran tévedek el az úton!
Szüntelenül rágódok a régmúlton.
Új a szél, és remeg minden levél.
Valaki a változásról mesél.
Fáklyával rohannak a hírvivők.
Szerintük már változnak az idők.