Vallner Zsolt
Emlékszel még, mikor papírból lett csillag,
s te aznap a fényét mind magadba ittad?
Már láttam ott akkor, hogy szikra él benned,
s hogy őrizd, ígértem, leszek a védelmed.
Árnyékkal edzettél a fényre,
hogy majd ha sötétségből megszületek végre,
tudjam, van rosszabb pokol, ahogy mondod,
de kövezz meg, én itt élem a poklot.
Tömését vesztett plüssállattá váltam.
Szavaim épp most is kimúlnak a számban.
Az vagyok, akivé épp te teszel
Lehetek egy árnyék, akit észre sem veszel,
vagy lehetek a fény, hogy láss, mikor más nem képes,
de lehetek egy lovag, úgy majd meghalhatnék érted,
vagy egy bohóc, hogy nevethess, ha köd takar,
gyerek is, úgy néha, de nem sokat, mert az zavar.
Borítsd fölém a hegyeket,
vonj fölém hullám-lepedőt,
mert nem értem a szemedet,
és elfojtod a levegőt!
A félhold idején, emlékszem még,
csuklyát viseltél te is.
Bár az arcod nem néztem rég,
de látom, minden változik.
Azt mondtad, nem adom fel soha,
erősnek is hittél tévesen,
de azt is mondtad, megváltoztam,
és ez módosít a tényeken:
Kimerültem, túl sokat adtam,
s most lelki koldusként létezem,
betegen, elhagyottan várok,
lapom haldokolva mérgezem.
Jártál ma az utcán? Fagy maradt mögötted.
Még a sós latyak is jégpáncéllá dermedt.
Gyújtsd fel a tarlókat!
Minek táplálnád a gazt,
mi magára virágról letépett,
silány szirmokat ragaszt?
Van egy pont az alkonyatban,
mikor csak szürke létezik.
Bénult ott minden mozdulat...
Egy sziget vagy az életemben.
Az idő folyó módjára megkerül,
ha kikötök emléked partjainál.
A sors akarta, nyilván,
hogy újra lássalak.
Meg volt írva, hogy aznap
monoton visszatérj.
Pont, mint egy rémálom,
mi estről estre felfal...