Váradi Csaba László
Diribdarab kristályszemek,
mint kelyhek tüzes vizéből,
forr-pattant sejlő-sejtelmek
a lapra fércelt, érces ízéből
szőtt fantázia festett képe,
széttáruló, selymes szárnya,
elszunnyad az, papíron éke,
mi képzetem vélt, vad világa.
Írom annak, ki szívlelkem arája
Csók-pattan Szerelmem,
Szívembe költöztél,
Éjbokrétás virágba öltöztél,
Kedvesem.
"Mikor az uccán átment a kedves",
Virágba borul-folyt`, lánctánc folt-láng-olt,
Volt szívem terhes, mely lett-vált éppolykor,
Ózon-gyöngyszemű kisleánytól repdes...
Eltévedt s mára elveszett, árva-szép gyermekkorom
Emlékeimben úgy élsz, mint azt ím elbeszélem:
Még oly kicsinyke, boldog-gondtalan voltam akkor,
de mégis mindennél jobban szomjúhoztalak,
s te édes-lágy, édeni gyöngédséggel fogtad
megfáradt vénülő kezeddel kezemet...
Dúl a viadal Csíkrákosban... farsang jő rá, s búcsúzik a rideg tél
Vízkeresztkor viadal dúl a Csere dombon,
Villáit s késeit szóra el a Cibere vajda,
Meg a Konc király, verekednek össze
Mostan Csíkrákos mellett,
S öregek küldik gyermekeik...
Egy nap elmerengve néztem tova, szerte e tájra, szűkre szabott kis hazámra...
Ó, te drága szerelmem... Szülőföldem!
Mi oly szép és kedves énnekem,
mint fodros-foltos kötényű mozsár-énekem.
Elsárgult, gyűrött 2020-as kötetem,
a 365. oldal végével leteszem...
Posztó feslett-foszlott,
multidő kihűlt kabátom,
foltozatlanra cserélem...
Jupiter és Szaturnusz nászát járja
Betlehemnek vándorait látva...
Ablakomban szőrgombolyag üldögél,
s a zajra rögvest ugrik, tovább nem henyél.
Cirmog, vinnyog, körbe-körbe simiz engem,
hízelegve tekereg, hát fel kell vennem,
No gyere, te kis vacak macska,
bújik hozzám dorombolva.
Kandallómban tűz ropog,
csillámszikrát szór, topog,
mint szelíd, foszlott árnyakként,
falra festett éji táncuk, akként
járják a földre szállt angyalok.
Mikor elfáradnak az angyalok,
lerogynak szárnyaszegetten,
mert oly sok a bűn s vétek,
hogy végtelen dolguk végezetlen,
már a lét is csak fagyott halott,
s elveszik az Isteni lényeg,
mit bennem s benned megalkotott.
Szegény vagyok!
Nem tagadom!
Hát ennek születtem.
Vert a sors is s az Isten
már sokszor engem.
Dacból élek, s hiszek egyben,
hiszek Egyben, a hiszekegyben!
Hajléktalanság... bűnös sorslét?
Elfogy a szó s az áldás!
Fekszem a hideg csendben
lélek vesztett testemben,
nyomorúság a szállás.