Váradi Csaba László
Szegény vagyok!
Nem tagadom!
Hát ennek születtem.
Vert a sors is s az Isten
már sokszor engem.
Dacból élek, s hiszek egyben,
hiszek Egyben, a hiszekegyben!
Hajléktalanság... bűnös sorslét?
Elfogy a szó s az áldás!
Fekszem a hideg csendben
lélek vesztett testemben,
nyomorúság a szállás.
Szerteszéjjel éget a pillanat,
Delelőn tapintom meg a napot,
Szaggat, tép az élet,
S hátamra ver nagyot.
Új világ születik: Szép-Új Európakép, ha menedék
Ó, Európa!
Hull könnye:
csöppen, koppan,
mint eső ázott rongyban,
s szíve nagyot dobban,
s meghal lassan, halkan
Mint levelek simogatják a fák ágait,
Suttogva hajol fölém gyermekem.
Parány kis ujjaival simogatja meg,
S megöleli szívemet.
S hogy belépek, megtorpanok,
Döbbent sápadtság ül arcomon,
Durván s nesztelenül,
képen csap a nyomor,
Üt!
Pörögve csöppen a könny lent,
arcodon éget az élet,
de szívedben ott bent,
mi bánt meg téged?