Váradi Csaba László
Álomimám a csalogány-csalfa csodált szerelmemhez
Lám, lidérces álm`ím döc-pörögnek köröttem,
vak vagon szavakba tölt tört-dús ön-érzetem,
mit sugallt tömérdek hömpölyg` képzett-képzetem,
ím, szólam-dallam csikland zeng-ő fölöttem
Vírushullám-kori önszenderg` marcang` látomásaim
Egyedül ülök a magám-maga durva ágán
méhpihe-puhán, árván pendülök az élethárfán,
röpül lelkem hegypill` pillangóbegy lepkeszárnyán,
csilin-leng libb`az körtánc-színek maszkabálján.
Egy rónasági szöginy betyárlöginy csárdabéli vigadalmi kesergője
Húzd rá, Czigány, de úgy húzzad...
hogy béle, búsló szívem mögszakadjon,
hogy éngöm az erdög es mögtagadjon,
úgyám, hogy a tűzízű-jóbor vigasza erőbe kitartson!
Nem veszem hát zokon szóra,
ha huszonegyért zokog az óra,
mutatója mutat az ó-ra,
mutatóujja mutat az újra,
töri a csendet, az utolsó percet,
mit múló tört-én-elme sejtet,
átszel éjfélt, s nyitja a huszonkettet.
Koptattam tudásnak ódon lapjait,
Koptattam iskolám patinás padjait
Időhomok-nyomok perc-porszemei
Kitt-katt óra mutat-ó-ra jár,
Perg-idő, gondja-homokja,
Szóra el, foly`s vár a szóra,
Lass`az élet csakra-csókja,
Csuhás-csillag csuklya-stóla,
Kósz` szekundum hadra vár
Libben a rojtos, színes szoknya,
tulipán hajnak csokros fodra,
vidám legények kis csoportba`
leányt oltani mennek osonva,
bújik a mátka, meg ne találják,
mert azt akkor kúthoz hurcolják,
vödör-kút hűs vízzel ott lelocsolják,
bolha s kelés ellen őt beojtják...
Könny`test egyke, cseppke madárka, szállt a ringó szil-vadfa-ágra,
mert ülte amott, ím, másik mátka-társa egymagába... magába`,
sóhaj-óhaj rég őt várva füttydalára, virágékszer bűv-tavaszra,
ámított-áhított, aranypengő-csengő, csicsergő, napszelídült fényfalatra,
lopva szegült mellé hát-ha-hagy pillanatra, ne legyen az bún-unt árva,
ázva-fázva ne üljön magába` ott, hajl-ott-ágon, haj, úgy egymagába`.
Lebegek, mint könnyű, égi dallam,
Rizsporos parfüm mossa arcom,
Takaróm ím a függöny-éji álom,
Pázsitsimogatva lelkem kitárom,
Szemhéjamra varázs-lakat pattan.
Diribdarab kristályszemek,
mint kelyhek tüzes vizéből,
forr-pattant sejlő-sejtelmek
a lapra fércelt, érces ízéből
szőtt fantázia festett képe,
széttáruló, selymes szárnya,
elszunnyad az, papíron éke,
mi képzetem vélt, vad világa.
Írom annak, ki szívlelkem arája
Csók-pattan Szerelmem,
Szívembe költöztél,
Éjbokrétás virágba öltöztél,
Kedvesem.
"Mikor az uccán átment a kedves",
Virágba borul-folyt`, lánctánc folt-láng-olt,
Volt szívem terhes, mely lett-vált éppolykor,
Ózon-gyöngyszemű kisleánytól repdes...
Eltévedt s mára elveszett, árva-szép gyermekkorom
Emlékeimben úgy élsz, mint azt ím elbeszélem:
Még oly kicsinyke, boldog-gondtalan voltam akkor,
de mégis mindennél jobban szomjúhoztalak,
s te édes-lágy, édeni gyöngédséggel fogtad
megfáradt vénülő kezeddel kezemet...
Dúl a viadal Csíkrákosban... farsang jő rá, s búcsúzik a rideg tél
Vízkeresztkor viadal dúl a Csere dombon,
Villáit s késeit szóra el a Cibere vajda,
Meg a Konc király, verekednek össze
Mostan Csíkrákos mellett,
S öregek küldik gyermekeik...
Egy nap elmerengve néztem tova, szerte e tájra, szűkre szabott kis hazámra...
Ó, te drága szerelmem... Szülőföldem!
Mi oly szép és kedves énnekem,
mint fodros-foltos kötényű mozsár-énekem.