Váradi Csaba László
Koptattam tudásnak ódon lapjait,
Koptattam iskolám patinás padjait
Időhomok-nyomok, perc-porszemei
Kitt-katt óra mutat-ó-ra jár,
Perg-idő, gondja-homokja,
Szóra el, foly`s vár a szóra,
Lass`az élet csakra-csókja,
Csuhás-csillag csuklya-stóla,
Kósz` szekundum hadra vár
Libben a rojtos, színes szoknya,
tulipán hajnak csokros fodra,
vidám legények kis csoportba`
leányt oltani mennek osonva,
bújik a mátka, meg ne találják,
mert azt akkor kúthoz hurcolják,
vödör-kút hűs vízzel ott lelocsolják,
bolha s kelés ellen őt beojtják...
Könny`test egyke, cseppke madárka, szállt a ringó szil-vadfa-ágra,
mert ülte amott, ím, másik mátka-társa egymagába... magába`,
sóhaj-óhaj rég őt várva füttydalára, virágékszer bűv-tavaszra,
ámított-áhított, aranypengő-csengő, csicsergő, napszelídült fényfalatra,
lopva szegült mellé hát-ha-hagy pillanatra, ne legyen az bún-unt árva,
ázva-fázva ne üljön magába` ott, hajl-ott-ágon, haj, úgy egymagába`.
Lebegek, mint könnyű, égi dallam,
Rizsporos parfüm mossa arcom,
Takaróm ím a függöny-éji álom,
Pázsitsimogatva lelkem kitárom,
Szemhéjamra varázs-lakat pattan.
Diribdarab kristályszemek,
mint kelyhek tüzes vizéből,
forr-pattant sejlő-sejtelmek
a lapra fércelt, érces ízéből
szőtt fantázia festett képe,
széttáruló, selymes szárnya,
elszunnyad az, papíron éke,
mi képzetem vélt, vad világa.
Írom annak, ki szívlelkem arája
Csók-pattan Szerelmem,
Szívembe költöztél,
Éjbokrétás virágba öltöztél,
Kedvesem.
"Mikor az uccán átment a kedves",
Virágba borul-folyt`, lánctánc folt-láng-olt,
Volt szívem terhes, mely lett-vált éppolykor,
Ózon-gyöngyszemű kisleánytól repdes...
Eltévedt s mára elveszett, árva-szép gyermekkorom
Emlékeimben úgy élsz, mint azt ím elbeszélem:
Még oly kicsinyke, boldog-gondtalan voltam akkor,
de mégis mindennél jobban szomjúhoztalak,
s te édes-lágy, édeni gyöngédséggel fogtad
megfáradt vénülő kezeddel kezemet...
Dúl a viadal Csíkrákosban... farsang jő rá, s búcsúzik a rideg tél
Vízkeresztkor viadal dúl a Csere dombon,
Villáit s késeit szóra el a Cibere vajda,
Meg a Konc király, verekednek össze
Mostan Csíkrákos mellett,
S öregek küldik gyermekeik...
Egy nap elmerengve néztem tova, szerte e tájra, szűkre szabott kis hazámra...
Ó, te drága szerelmem... Szülőföldem!
Mi oly szép és kedves énnekem,
mint fodros-foltos kötényű mozsár-énekem.
Elsárgult, gyűrött 2020-as kötetem,
a 365. oldal végével leteszem...
Posztó feslett-foszlott,
multidő kihűlt kabátom,
foltozatlanra cserélem...
Jupiter és Szaturnusz nászát járja
Betlehemnek vándorait látva...
Ablakomban szőrgombolyag üldögél,
s a zajra rögvest ugrik, tovább nem henyél.
Cirmog, vinnyog, körbe-körbe simiz engem,
hízelegve tekereg, hát fel kell vennem,
No gyere, te kis vacak macska,
bújik hozzám dorombolva.