Váradi Krisztina
A halál
a jövő kapuja, mert új élet vár valahol,
történelem lett már a múlt, a jelen végleg lezárult,
cipeltük sorsunkat, mint megrakott zsákot,
talán a végzet volt, mi a célvonalnál várt ott.
Merj élni!
A legfőbb, amit megtehetsz,
hisz ajándékba kaptad az életet.
Időporszemként a tér homokján,
részecske vagy a nagy
egész síkján.
Eltűnni nyomtalanul,
nem az én utam.
Távozni váratlanul,
nem engem mutat.
Apró népség, mézes élet,
Csodavilág, virágképben,
Szorgos-dolgos gyűjtögetés,
Virágporból édes élmény.
Ma minden anyához szólok,
és minden nagymamához is,
s hogy elérje a szíveteket,
küldök egy szóvirágot itt.
Szavak, rímek, szótagszámok,
Külön világ bennünk tárul.
Szívünk kulcsa, lelkünk zárja,
Érzéseink óceánja.
múlt szerelem margójára
Nagy úr az idő, s körötte
lelkünk a szolgahad,
sok mindent elvisz tőlünk,
de vissza oly keveset ad.
Mert maghalt, én is meghalhatok,
eltemetve bűnös múltamat,
vágyhatok
tiszta életre, mely belőle
felragyog,
a sötét sír mélyén feledve
várhatok,
óemberem helyett új emberré...
Kerestelek Téged
mindenhol, mindenben,
közeli világban
és távoli helyeken,
a magas égbolton,
tátongó mélységben,
hatalmas vizekben
és parányi porszemben...
Tavaszt vártam,
hosszú volt, míg ideért,
s bár vissza-visszajött a tél,
a szívemben már tavasz zenélt!
Szabadságért vívott csatában
fogollyá vált az ember maga,
s a gonoszság háremében
vétkek fonnak függönyfalat.
Mit tegyünk, ha pánikroham,
ha félelem és rémült harag,
ha ész nélküli vásárlásláz
környezetünkben megtanyáz?