Váradi Krisztina
Tavaszi szél hajamba kap,
Virágillat utat mutat,
Madár dala szólít vígan,
Locsolkodni indulj gyorsan!
Ki mosollyal, ki csókot vetve,
ki kézfogással búcsút intve,
szép szavakkal szirmot hintve,
vagy szablyával és megdühödve,
fogadkozva, esküdözve,
alattomban csendben ülve,
gyűlöletből így szeretve,
kedvességtől vezérelve...
Március 15. tiszteletére
Árnyékok járnak a sötétben,
lopódzva utcákon nesztelen,
megbújnak minden kis sarokban...
Eltűnt a nyár,
s vele, mi szívemben
tisztán ragyogott,
magával vitte a szél,
hátra csak néhány
levél-csodát hagyott.
Mesevilág
Minden reggel frissen kelni,
Boldogsággal felébredni,
Könnyű szívvel élni, járni,
Vágyaknak valóra válni,
Szeretni és hinni, bízni,
Nagylelkűen cselekedni...
A városban az éj lopakodva száll,
Míg az óra mutatója utószor körbejár.
Katt...
Az évnek vége, és nincs tovább.
HIT
Halkan közeledett, csendes léptekkel,
Lágy sugallattal, kedves érintéssel,
Szelíd hangon szólt hozzám a Szeretet,
És térdre kényszerített hangja bennem.
Nézd, mennyi színben pompázik az ősz,
miközben köröttünk egyre sűrűbbre
nő a köd,
s bár fakuló fénnyel ragyog a Nap,
sugaraival a Teremtőnek
dicsőséget ad.
...már nem maradt szó,
nincs már több könny sem.
Csak a néma csend
és fájdalom gyűrűzik itt benn,
s míg fekete füstöt bont a fájdalom,
az elmúlás szenvedést ír a falakon,
és ajtónkon kopog
egy hívatlan, váratlan vendég...
A halál
a jövő kapuja, mert új élet vár valahol,
történelem lett már a múlt, a jelen végleg lezárult,
cipeltük sorsunkat, mint megrakott zsákot,
talán a végzet volt, mi a célvonalnál várt ott.
Merj élni!
A legfőbb, amit megtehetsz,
hisz ajándékba kaptad az életet.
Időporszemként a tér homokján,
részecske vagy a nagy
egész síkján.
Eltűnni nyomtalanul,
nem az én utam.
Távozni váratlanul,
nem engem mutat.
Apró népség, mézes élet,
Csodavilág, virágképben,
Szorgos-dolgos gyűjtögetés,
Virágporból édes élmény.
Ma minden anyához szólok,
és minden nagymamához is,
s hogy elérje a szíveteket,
küldök egy szóvirágot itt.