Váradi W Norbert
Mintha a pusztában ballagnék,
a semmi közepén nem hallja senki szavam,
pedig számos a tömeg, mi körbevesz,
kik némaságból emeltek magas falat!
...ahogy lassan odébb sompolyog,
nyomában a langyos-déli szél,
gyenge szárán hóvirág imbolyog!
Eltűnt idők, évkönyveimben lapozgatok,
mily rég is volt egy-egy újév hajnala,
idők sebeit feltépő, pezsgős illatok,
szilveszteri dáridók reményteli dallama!
Néma csend honol a temető felett,
s megannyi fájdalom és szenvedés
virágos sírok között, egy-egy elfeledett
s kigyúló mécsesek közt az emlékezés.
Virágaink szirma hullott le a porba,
ahogy a tűzben elégő csillagok,
tavaszra várva szedtük csokorba,
mint valami száraz csutakot.
Nem a világért, hanem a hazámért -
Emelem hangom hozzád, Uram,
Mennyei biztonság földi álmáért
Rovom göröngyös, nehézkes utam!
Ha már sírba tértem, ne gyászolj engemet
csak egy évig, amíg harangok hirdetik létemet,
hogy e világban éltem, és ím elmegyek, hogy
a pokol tüze vagy angyalok mérjék ki jöttömet!
Úgy vágyom egy jobb világra,
mely őszinte és gondtalan,
mint fehér galamb, ki odaszáll,
hol léte jelkép és hontalan.
Emlékszel-e még
gyönyörű hazádra?
Nem is oly rég
a felkelő csatákra?
Angyal szállott a földre, s hozott e világra,
adott nékem rongybabát és kis cipőt,
a "Mosoly országa" így hívott nagyapám,
s hegedűn játszott gyönyörű keringőt!
Ifjú szívem hitte csak,
hogy sok benne a csillag,
s lángol, mint egy fáklya,
ahogy odafönt kigyúlnak!
Ősz szakálla alig fénylik,
Nem is ragyog úgy, mint rég,
Piros ruhája foltozva végig,
Puttonya is mállik szét!