Váradi W Norbert
Ha a Nagy Istenünk szerencsét is adna,
összekötné sorsát drága, jó Magyarnak...
Peregnek a könnyek szegény Magyar ajkán
Peregnek a könnyek szegény Magyar ajkán,
jobbágyok vívták meg mindig annak harcát,
fokossal, vellával, ki mivel csak tudta...
Ki tudja, hány korban éltem e földön,
vajon mennyi testet öltöttem fel én...
Szembe jött velem a tavasz,
hullámzó keblén csipkefátyol,
Aranyeső hajában friss Margaréta,
Jácintkék szemével elvarázsolt.
Isten lágy ölén vagy hűs éj dunnáján
fekszel a csillagos ég alatt,
ahol sötét lelkek döngetnek
s törnek rád magas falat.
Az ablakon át a deres udvart bámulom magam,
mily csúffá tette az idő, mit a tél is elragad,
a nyári virág illatát burokban őrzi a fagy,
ahogy a tavasz élénk színeit tárolja az agy.
...azt Isten is hallja!
Mily szörnyet hívsz magadhoz,
hogy tagadod meg lelkedben Istent?
Sosem vagy hű saját szavadhoz,
hitszegőként taszítasz mindent!
Ahol az imák az égig érnek,
ahol a Kisharang halkan szól,
akácvirág tárja dús illatát,
s koszorút fonnak az álmokból!
Angyalokkal tárta ki
szárnyait az égnek,
zengő ajkán honszeretet
leng hátán a szélnek.
Mint a tűnő álom, rohannak az évek,
Sárguló falevéllel érek lassan véget.
Lelkemben lépkedsz ki és be kényed-kedved szerint,
hiszen előtted nyitva van, vaslakat nem őrzi jószerint,
csak a rozsdás kulcsa maradt, s nyújt lelkemnek vigaszt,
szőnyeg alá rejtve az időkön át, és féltve őrzi azt
Jöttem, mikor jönni kellett,
Mentem, mikor menni kellett,
Hívtál vissza hamis vággyal,
Jöttem ismét - szívem fájlal!
Nyugtalan század, elcsalt nappalok,
múltból kiáltó, sötét angyalok,
a középkor szele ismét tombol,
a Notre Dame Párizsban ilyenkor lángol!
Könnyel vakít a napfény,
amint virágok felett kikél a tavasz,
a gyönyör színeiben pompáz,
ahogy a gyümölcsfa rügyet fakaszt!