Váradi W Norbert
A cipőm talpa majd` kilyukadt, úgy siettem hozzád,
úgy hallottam mostanában igen hervadoztál...
Harmatos a nyuszi fészke,
fűben lapul most szegényke,
pisze orra harmatnedves,
ugrik párat a kis kedves!
Fikció
Negyvenöt éves lettem én -
engem is meglep e szerzemény
ecset-
elem...
Hány még
"vetetlen" föld akad e tájon?
Meddő nekünk,
ha a miénk nem lehet!
Csibész sorsok és elzárt életek,
Gondtalan gondok, remények, édesek,
Csibész sorsok és zsiványbecsület,
Gondtalan gondok edzik meg lelkedet!
Áldd meg, Isten, a Hazát!
Kárpát-medence legjavát!
Áldd meg, kérlek, szőleit,
gazdag szántóföldjeit,
kis falut, ahol él még a hagyomány:
a Magyar néptánc, a hímzés,
a népművészet itt adomány,
balatoni lángost...
Hamuszínű ködben bámulom a rohanó embereket,
ahogy sietnek a hajnali félhomályban útjukon,
zebra mellett gőzös csatornákban a riadt egereket,
dudálásra ébredő arcokat, miként unottan bámulnak ki a buszon.
Megfáradt szekeremet tolom,
nap mint nap el-elvonszolom
kikövezett, bágyadt ösvényen...
Aki reggel leveri a harmatot,
S öntözi meg véle virágok szirmait,
Szebbé tenné szűk szemű hajnalod,
Feltárná előtted az éjszaka titkait!
Ahogy a fának levelét szétszórja a szél,
tikkadtan, sárgulva a tél elébe dobja,
úgy takarózik be a föld, mintha eltemetnék,
s hullik le minden ág elfáradt lombja!
Elfeledték régen kincseit,
Zselic dombság szőlős hegyeit,
szarvas járta lombos erdeit,
Berzsenyinek végső nyughelyit!
Élet a múzsám, belőle merítkezem,
valós a kép, bármily fukar,
ha költő volnék, lenne érdemem,
s nem az idő sebét tépkedném magam.
Suhanó felhők az égen,
Felváltja nap és az éj,
Sodró árként múlnak az évek,
Tovatűnnek, mint holdkaréj!
Hordozni már bilincseim nem tudom,
hitem letört felette, bája egyre ront,
szenvedni miatta: de már érte sem tudok,
sem éjjelem, sem nappalom: mind csupa gond.