Váradi W Norbert
Hangtalan lépteim
Kietlen utakon,
Tűnődő képeim
Nagy Magyar ugaron!
Hordozni már bilincseim nem tudom,
hitem letört felette, bája egyre ront,
szenvedni miatta: de már érte sem tudok,
sem éjjelem, sem nappalom: mind csupa gond.
Mosolygós arcok,
ragyogó gombszemek,
huncut kis kacajok,
visszhangos ligetek.
Csak félig jó, vagy csak félig rossz
az mind, ami vagyok neked és másnak,
s amit lát bennem, azt is másként hoz;
mint az való lenne a világnak.
Zengett a föld lábunk alatt
sok csatákon át!
Bevettük mi Európát
életünk során!
Ó, miért is élnek olyan mocsokban,
hol áldják és istenítik a gazt?
Miért támogatják a bűnt, tudatlan,
mint szegődött kutya, s őrzik azt?
Ím, elmúlt idők vihara tombol benned,
Szép emlékink` felhők árnyéka lengi be,
S a nappalhoz az éj új gondot teremt,
Már a hajnali fényt is az éj lepi be
Az én nagymamámnak nem volt palotája,
csak két kezével gondozott, szerény, kicsi háza,
nem volt vagyona, sem arany, sem ékszer,
így sem volt neki a munka sosem kényszer
Magyar szívvel alszom el
Magyar szívvel álmodom
Magyar szívvel remélek
Magyar szívvel ébredek
Magyar szívvel álmodom az álmom...
- Valahol Magyarországon!
A szemeid szeretem, mert úgy ragyog, mint régen,
Szebben nem is ragyoghat semmilyen gyémánt,
Mellette a felkelő nap is elbújhat az égen
Az esti csillagokkal fürödhet meg némán!
Néha hasonlóan érzem magam másokkal,
Egymagamban sírok léha sorsomon,
A magasztos Istenhez szólok akkor,
Szapulva magam, s létem átkozom.
Egyszer, réges-régen,
Kisiskolás korban tán
Rabul ejtette szívemet
A suliból egy lány.
Miért kell fáklyaként égni
Gyorsan, mint a szalmaláng,
Futni, rohanni az idővel,
Mint tomboló hurrikán?
Kamaszodunk; együtt... Ő meg én!
Fiamhoz!
Már letette játékát,
favonat a polcon pihen,
amit egykor oly sokat építettünk
együtt... ő meg én!