Varga Bettina
Nem tudok írni.
A szavak belém fagytak, ragadtak.
Pennámat megfogni se tudom, nem merem.
Nem szabad, a harag marad s mar belülről.
Elvesztem.
Lehettél volna a Nap
Melengető sugaraiddal,
De helyette felégettél mindent.
Fehér csipkepólyában zöld szempár,
Pihe fürtjein szikrát vet a nyár.
Halk szuszogása lengi be a teret,
Édesanya mesél tündérszépeket.
Nem szólsz már hozzám,
Vadvirágos kerteket nem nyitnak szavaid.
Csak a halk suhogás, ahogy a szél
Meglibbenti a kalász szárait.
Hallom már, csendesen,
Suttogva szól
Hajnallal ébredve,
Meséktől kímélve
Igazat dalol.
Valamit nagyon elrontottunk, Kedvesem,
Ez a vonat elsuhant sebesen.
Csak álltunk a peronon némán,
S feleszméltünk a magány hajlékán.
Fáj, érzem, széttörök.
Fáj a jótól elszakadni,
Fáj a bizonytalan felé lépkedni,
Fáj, hogy elengeded a kezem,
S fáj, hogy egyre halványabban létezem.
Megrakott bőrönddel némán állsz a peronon.
Fejed lehajtod, s csak pötyögsz a telefonon.
Körülötted zajlik az élet, ember!
Miért nem figyelsz fel, csak egyszer?!
Összetörtem
szívem darabkáit,
s négy felé rejtettem.
Egyet kapott a föld,
hol én sokszor reszkettem.
Nem nézek hátra, csak előre,
bár tudnám, miért oly nehéz így elsőre.
Akaratom megvan, szemfedő felkötve,
mégis visszatér hangosan üvöltve.
Tétován bujkálva lesem az eget,
az őrület lassan egészben betemet.
Az éji lopakodó halkan üzen,
nem jár már messze, zavarja fülem.
Sebesség, tempó, adrenalin,
Az aszfalt ég már a hamvain.
Gázra lépve megcsap a szél,
Most érzed csak, hogy igazán élnél.
Van egy út, mely csak a tiéd,
itt neked kell megfejtened a varázsigét.
Üveghegyen és Óperencián át
leld meg a titok kulcsát.
Egy sötét téli éjszakán eljő a bánat szele,
s fájdalommal tölt el, az élet igazi ellenfele.
Nincs öröm, se jókedv, csak a nihil vasköntöse,
mely a mélybe rántva tart fogva, akár a kripta hűvöse.