Varga István
Jéghártyásak néhol még
a márciusi tócsák,
ám védett helyeken
nyúlfarkúak a barkák.
Nem koptattam hiába a betűket,
foganatra találtak az intelmek,
ám sokakban a kétség emelkedett,
látta szomorúan a sok gaztettet.
Az est elhagyta rejtekhelyét,
beköltözött ide mellém,
éjszaka betakar leplével,
arcodat fordítod felém.
Elküldöm most neked levelem,
benne lesz szerelmetes szívem,
mikor leplét az éj leküldi,
csillagom néked fog ragyogni.
Februárnak derekán,
Valentin-nap hajnalán
régi emlékkép villan,
ajkadat megcsókoltam.
Úgy szeretnék rád találni,
hagynálak velem cicázni,
csücsörített ajkadon szánkázni,
ujjaiddal rajtam zongorázni.
Oly szép szőkeséged,
vonzó, bájos mosolyod,
csodálom festményeidet,
de mondd, hogy megy a sorod!
Mikor hallom a tücsköt ciripelni,
vagy látom a dolgos méheket,
hangyák mily szorgalommal gyűjtik
a télire való élelmet
Idő múlása nem az órán áll, bukik,
míg élünk, velünk marad a szolipszizmusig,
négy dimenzió, mi létünknek karma,
félrecsúszott életünk oka egy alma.
Vízkereszt után megindul a móka,
így jön létre egy farsangi mondóka,
sokatmondó is lehet a maszkabál,
lehetőleg te álarcot ne húzzál.
Oly jó kicsit néha csendben lenni,
elmúlt emlékekről álmodozni,
tiszta, fakadó forrásból inni,
csakis mindig jóban hinni, hinni.
Szilveszter, ó, szilveszter, te óévzáró,
ám egyben boldogabb újévet is váró,
durran a pezsgő, mint hó, hull a konfetti,
itt csak óév lehet a létszámfeletti.