Varga István
Megejtett álmom, óvlak,
lélegzetem még el sem ég,
ájulásba zuhan a Nap,
sötétedik a kéklő ég.
Háromnegyed tíz, hogy futnak a percek,
valahol sír, visít egy kisgyermek,
robbantások közt döbbenet és csönd,
ezt a fájdalmat tudod-e, kinek köszönd?
Készülünk, készülünk, tán eljő a béke,
mindnyájunkban élhet ennek reménye,
ha máskor nem, legalább négy vasárnapon,
imát mondjuk ezeken a szent napokon!
Rendhagyó vasárnapok jönnek,
része lesz bent egy üstökösnek,
zöld koszorú fenyőágakból,
hozzá a négy gyertya viaszból.
Lassan nyolcvan éve járom utam,
volt napsütés és ért hideg zuhany,
vitt utam erdőn, virágos réten,
ért boldogság, szerencse és szégyen.
Gyönyörű vagy, harmadik évszak,
a színeid hogy parádéznak,
talpam alatt zenél az avar,
engem csak a bús magány zavar.
Gyász, mi kíséri egész életünk,
oly kevés, mikor öröm az énekünk,
amire emlékszem, tizenhárom múltam,
mikor egyik nagyanyámtól búcsúztam.
Nappalok is ködösek már,
ritkán dalolgat kismadár,
krizantémok szépen nyílnak,
földhalmoknak új színt adnak.
Gesztenyebarna hajad derekadra ér,
vagy te nekem a mindennapi kenyér,
formás ajkaid hívogatnak csókra,
igényt tarthatsz már tőlem igazi bókra.
Álmatlan éj után beköszönt a reggel,
valaha mondták, meglátod, ha megöregszel,
hát igen, most már minden megváltozott,
más a mozgás, de a tükör is elváltozott.
Nekem még lent a lent, és fent a Menny
Pufók felhők kézfogót tartottak,
frissen kaszált fűből szippantottak,
jött Morzsa kutya, hangját hallatta,
majd héja csapott le a tyúkokra.
Ó, Te kedves, édes múzsám,
sűrűbben is nézhetnél rám,
igaz vagyok, mint öreg fa,
ám fakad belőlem strófa.
Óceán hullámai partiköveket csókolnak,
hívogató vonzalma van a parti homoknak,
napfürdőző sellő levetette halruháját,
lehet, így várja meg most is a napnyugtát.
Hát beköszöntött, itt van újra,
máris várakozzunk az új borra,
esőt hozott, tán kicsit későn,
zuhant is a fok minden hőmérőn.
Bombákat mostanra rakéták váltották,
míg a harcoló felek egymást vádolják,
anya siratja gyermekét, testvér testvérét...