Varga István
Bánat tépi újra szívemet,
tragédia lebeg álmaim felett,
álmatlan éjjeleken félek,
zenéjét hallom halál üllőjének.
Dráva medrében nagy a munkálkodás,
kavicsokat csiszolja az áramlás,
színekben, formában oly változatos,
a vele terített sétány sóderos.
Csak állt az ember, nem tudja, mi történik vele,
hisz mindig dolgozott, így telt eddigi élete,
kardot sose rántott, kezéhez alkotás tapadt,
hallott szirénát, bombát, mi temetőbe szakadt.
Egy kunyhónak az árnyékos felén
pihen a test, a vénülő remény,
elszállt ifjúsága, mint a felhő,
kalap fején, mint edényen fedő.
Kenyeres Pajtásom, mi az újság odaát,
azóta hogy elhagytad életnek sorozatát,
mint lélek, kószálsz az örök fényben,
én itt lent a Földön fürdök öregségben.
Miért hiszem én azt sokszor,
a pókháló erősebb, mint hitem,
bár az imáimat égbe küldöm,
azért se hagyj el, Istenem.
Tik-tak, tik-tak, csendes, halk a mutató,
halál általában orvul jön, oly képmutató,
tegnap még derültél, vázoltad a jövőt,
de nem láttad a végzeted, a rejtőzködőt.
A megértés mostanában hiánycikk,
de ki megértene, senki sincs talán,
néha írogatok, gyűlnek sok fecnik,
így sokszor eszembe jut apám, anyám.
Vesszőfutás az élet,
sokszor vessző nélkül,
a sok birka meg béget,
ellentét is mélyül.
Szolgaság mindig is embernek a sorsa,
de mellé alázat kell, mi párosítsa,
hajló derék kell ám minden munkához,
mielőtt munkásnapod kezded, imádkozz.
Ha üres a napod, öltöztesd fel,
mert az idő pőre, nincs ruhája,
mi legyen most neved, erre majd felel,
legyen ez a nap apák napja!
Vannak pillanatok, mikor rózsák nyílnak,
friss sírhanton majd a koszorúk sírnak,
temetés után nem árva a sírhalom,
ott marad a könny meg a fájó sóhajom.
Nem érdekel a törött hegedű,
mikor bennem megszakadt a szó,
valami történt a lelkemben,
nem tudom, mi most a rímadó.