Varga Krisztián (vartian)
Elátkozott dombon áll a gyár,
Tegnap szelleme még visszajár.
Odabent pusztuló gépsorok.
Ollókezű Edward én vagyok.
Pipacsok nyílnak az út szélén,
Pipitért kóstol a foltos mén.
Ügető szarvasok vernek port,
Kikelet víg szele szirmot hord.
Messze volt a zöld erdő,
Közel volt a kocsma,
Onnan jövök hazafelé,
De be vagyok tojva.
Kósza légy bolyong az udvaron, mintha
Nem értené, a halál miért vonult vissza.
A föld az ég könnyét nem issza be már.
A remény egyre fogy, de mindenki vár.
Építs belőlem házat,
Hol a lélek sohasem fázhat.
Bújj el bennem, én úgyis megtalállak.
Duzzad a téren a falevéltenger,
Túr bele két feketerigó reggel.
Sárga, piros meg a ropogós barna,
Lent az avarban a szele még hajtja.
Párkányomra lángnyelv könyököl,
Távozóban füstöt int keze.
Székláb roppan, üveg csörömpöl,
Így vesz búcsút múltam bősz heve.
Reggel van már, mégsem kelt a Nap.
Fűszálak közt nő fehér kalap.
Ablakon túl nem szúr most a fény,
Felhők futnak fönt, a nyár egén.
Sáros latyakon csúszik a csizma,
Elkel a kabát már odakint ma,
Hulló falevél, szél foga rágja,
Holló a vetést messze bejárja.
Íg a haraszt,
Szánt a paraszt,
Küfordól az ekevas.
Ökör huzza,
Ahogy tudja,
Jámbor jószág, derekas.
Bár Te hiszel s bízol, összetörnek néha.
Nem tart lépést veled a sok léha
Ábránd, de nem Te jársz elől...
Kicsi bágyadt falevél,
Mi lesz majd, ha jön a szél?
Nem susogok, csak zörgök...
Sorban léptek ki a fénybe
Zöld rejtekük mélyéből.
Egyenként, mintha mind félne
Pázsiton táncoló szépségtől.