Varga Krisztián (vartian)
Tengeri fattyát megvágom,
Szedd a pityókát, nem bánom.
Tüske szakajtja ja dómányom,
Künn a csalitba`, ha bóklászom.
Ahogy a lelked tükrén elhajlik a fény
Ahogy a szíved ívén meggörbül a tér
Ahogy minden mozdulat célba ér
Ahogy minden fájó vágy elvetél
Mondókák
Dibben, dobban,
Ide-oda toppan,
Ha nem lesik, el is esik,
A feje bekoppan.
Felkavar az illatod, persze.
Azt lesem, már terítve heversz-e?
Kell még
Egy-két
Kósza bók a csóknak,
Nem baj, hogy majd
Tóba dől a csónak.
Kettő kokas, meg e’ tik,
Összes magot megettik.
Nem sétátam emeddig
Dorozsmátú Kemendig.
Tavasz illatja vagy nekem.
Áprilisi zápor.
Árnyékba rejtő idegen.
Rabbá tesz e mámor.
Ketten a zöldben pattannánk,
Képzelem azt, hogy nem volnánk
Emberek itten, városban,
Tücskök a réten, páncélban.
Zsebemben törött hajnal.
Egy temetőben felejtett ásó
Álmát álmodom.
Halkul a táj, szava nincsen már,
Csenget az álom, téged vár,
Paplan alatt puha párnán ér,
Hold lova hátán elkísér.
Kint a majornál
Őzek járnak,
Hólevet isznak,
Kórót rágnak,
Hó, halihó, halihó!
Csatát vesztett sereg vagyok,
Katonáim szétszaladtak.
Léptem nyomán törött kardok,
Vezéreim porba hulltak.
Őzek alusznak, a paplan szélén
Macska dorombol az ágynak.
Nap tovaballag a hegynek bércén,
Vattacukor csak a bánat.
Völgynek ölén, tó partján
Üldögél egy toportyán,
Szél fúj által kabátján,
Nem vicsorít gorombán.