Varga Krisztián (vartian)
Zsebemben törött hajnal.
Egy temetőben felejtett ásó
Álmát álmodom.
Halkul a táj, szava nincsen már,
Csenget az álom, téged vár,
Paplan alatt puha párnán ér,
Hold lova hátán elkísér.
Kint a majornál
Őzek járnak,
Hólevet isznak,
Kórót rágnak,
Hó, halihó, halihó!
Csatát vesztett sereg vagyok,
Katonáim szétszaladtak.
Léptem nyomán törött kardok,
Vezéreim porba hulltak.
Őzek alusznak, a paplan szélén
Macska dorombol az ágynak.
Nap tovaballag a hegynek bércén,
Vattacukor csak a bánat.
Völgynek ölén, tó partján
Üldögél egy toportyán,
Szél fúj által kabátján,
Nem vicsorít gorombán.
Mikor gyermek voltam,
Apám mondta, Géza!
Hogy lehetsz te, fiam,
Ilyen csúnyán vézna?
Egyszer fent,
Egyszer lent,
Körbe-körbe, vissza.
Feldobja és
Elkapja, és
Hipp-hopp, megfordítja.
Itt van, megjött Tél Dere Kán!
Minket támad tél derekán.
Fénynek, Napnak ajtaja zár,
Hosszú éjben füst szaga száll.
Rák-rák, citerák,
A hátamon anorák,
Nemeznadrág, facipő,
Tollal verem, hogyha kő.
Dér lepi kint a füvet már,
Csípi a naspolya hátát.
Nincs az a hajnali fényár,
Szél kopaszítja a hársfát.
Kiskölökre pantalló,
Szoba sarkába hintaló,
Kert végébe póniló,
Balatonra egy víziló.