Varga Krisztián (vartian)
Hallgat a száj, hallgat a fül,
Hallgat a bánat,
Mellém ül.
Szürke az ég, messze a vég,
Csendes az emlék,
Megszépül.
Itt van a nyár,
Fecskemadár
Röppen a szélben,
Ide-oda száll.
Nem egy az út, mely minket egy helyre visz.
Kinek tűz, kinek keresztvíz.
Menny s pokol ideát talál ránk.
Utunkon terel rozsdás vaspalánk.
És hajnallá válok akkor.
Lerázom fény-pöttyös dolmányom,
És fényt csinálok. Hatkor.
Hold ezüstje ébreszt, egymagam
Járok hűs falak közt hangtalan.
Dolgom mind kezemben, hontalan
Érzés szorít minduntalan.
Kicsi tóban, fűzfa alatt
Fogtam én egy aranyhalat.
Hogy elengedtem, visszaúszott,
S mondá: hármat kívánhatok!
februári délután a tanyán
Szürke macska madarász,
Tarka cica bogarász,
A veréb csak magyaráz,
Míg a kis mancs hadonász.
Erdő szélén lebegő levegő
Lombot tépő, levelet terelő
Nincsen hátán bogarat cipelő
Pitypangról vesz magokat, ha kinő.
Tudok én még szeretni,
Szívem szaván szólani,
Ellenemet s barátimat
Kebelemre ölelni.
Vastalicskán érkezek,
Sárkányfinggal hegesztek.
Ahol kellek, vagyok én,
Pinka parton Hun legény.
Ősöreg út szava hív most el,
Fénytelen éjjelen bíznom kell
Lelkem a lét lova lábára,
Nem vala` tétova ábrándra.