
Varga Máté Vargamate
túl sokat voltál burokban, kisgyerek
most már ideje, hogy felnőj
vakságod miatt lettek rajtad sebek
láss tisztán, és ne engedd, hogy megtörj...
távol néma és kegyetlen háborúk
mégis közel az égő mozdulatlan sebek
átgázolnak rajtuk a békesség vékony zajai
akkor eltávoznak a ködfellegek
megfontoltan előre sietek, mert elkések
megmaradt virágomból szirmokat letépek...
Ahogy a nehéz kő zuhan gyorsan tehetetlenül lefelé
úgy estem én is mint egy mérhetetlen értetlenség
a helyemre színes szilánkok és szúrós kórók közé
itt születtem: a tűz írta írta szavát gondolatom köré
emlékekkel teli szobám nyitott ablakán át
beszökik a résen a láthatatlan nyugalom
s én élvezem az est tökéletes harmóniáját
nem szól semmi, se elhaló zongora hang...
sértetlenül indultam el a tüzes pokolba
szörnnyé vált emberek, lángoló keresztek
által pokol porába hullott gyenge lelkek
ez lenne az álmaim kényelmes otthona?
Forgatni nagy kedvvel a sors kerekét
keresni az így szerzett rút értelmét
követni a tudatlanság völgyébe
valakit, nehéz magunk önkényébe
s e megtanulásához kell az év
meg a sok jól ismert emberi érték
ha már megérted, tiszta választ adsz rá
oly tisztát, akár a csillogó pohár...
Egy tegnapi téli napon nézed, a szerelmes csókolózó párokat
költeni kezdesz elkezded, "milyen lenne" így írod az első a sorokat
viszont ahogy az idő melegebb lesz, az érzéseid megváltoznak
egy varázs benned szépen, lassan kinyílik s szárnyat bontogat...
félsz beismerni, de be kell, amit magad se mersz
hogy úgy lopod ki más szájából az igazat
Mint egy rabló, akit egy kenyérér felakasztanak
te sem tudod, hogy miért teszed, idegen leszel
minden este, mikor álomra hajtod fáradt fejed
nem hagy aludni, élni hagy egy érzés: a lelkiismeret
a valóságban tart, hogy soha ne álmodj szépet
mégis máshogy látsz, rád esik a díszlet, beborul a lélek...
hogy minden benned rejlő pillanat örökre elveszett
S csak rohangálsz mindenfele mint az eszeveszett
hogy ne lásd, mikor a valóság szörnyű átkot mormol rád
sietni kell, mert akiket látsz, ők is veszted hordozzák
egy foltos zsák kivesznek minden apró, kis tárgyat...
ködfátyol borítja az egykor volt tiszta tájat
a fákról a levelek csendesen a földre szálltak
fáztak, hideg van minden élő s élettelen fázik
a szegény hajléktalan a rossz időben felfázik
mind tudják, hogy hozott ő egy új évszakot
megjött, beköszöntött elhozta az fahéjas alma illatot
egyik este varázspálcával suhint egyet...
mióta megszülettem, azóta vésem magamat egy kőbe
körülöttem leesett darabok, a múló idő letörte
míg a sors keze pár földön fekvőt visszaragasztott
szépen lassan szépítgette, de nem tett hozzá maradandót
felülete egyszerű, rajta láthatóak apró részletek
szája egy kifaragott vékony, rövid vonal mi réveteg
távolba tekintő merev szemei az eget kémlelik
mintha nem értené, hogy miért van rossz és az eső miért esik...
mikor színes ceruzákkal álmaim egy fára vetettem
aprólékosan kidolgozott, olykor görbe betűkkel
minden sor végén szerepelt hogy "bárcsak itt lennél"
akkor megjelentél s életembe szépet teremtettél
hirtelen írnom kellett és jött a szívemből a szó
egy üres helyre írtam hogy szeretlek téged nagyon
örökké
leültél mellém, megfogtad a kezem és tudtam...
Elég egy golyó a napok erős páncéljába,
akkor a percek boldogságból borulnak gyászba,
s mint a szárnyát sebzett dalát vesztett madár,
aki egy erős segítő szélre nagyon vár,
úgy vergődünk, várunk hogy a jó kedv ránk talál.