Varga Nóra
Lágy hajnali hangok vágy-szava éled,
- csitulva rebben a benti magány -
Elfeledett álmok úsznak az égen,
Meg-meglebbennek a szélben a fák.
Mozdulatlan a csend;
csak láng-szín gondolatok
eltitkolt mondatok
parázslanak
szavak helyett.
Bénult érzések sötét foglyaként
eltemetve álltam azon a hajnalon,
a félelem szemébe néztem,
s elhagyatva vártam valamit nagyon.
Lelkemben részeg vascsizmák mocska
menetel, mindent kopárrá zúzva.
Pusztulásra ítélt romos kaszárnya;
hiába keresném benne önmagam.
Fém-ízű reggelen
megszámolom
a falakon futó
mocskos,
lucskos
repedéseket.
Pilláim közt hűs éj csordogál fojtón,
- pernyéi fázós múltnak -
feloldást keresve bűneik alól,
halott könnyeket sírnak.
Karcsú nyárfák alá beszökött egy dal,
Elmúlást dúdolva, szinte zajtalan,
Könnyű lépte nyomán elhamvadt a táj,
Izzó nyári kékre borús pára szállt.
Homlokomra redőket terít
és vajúdó holnapnak int a ma,
pillantásnyi réseket feszít
bezárt ablakomra kíváncsian.
Körülölel sebzett Idő
hallgatásnyi emléket,
lélek-ráncok sorskeresőn
óvnak hazug meséket.
Ében-arcú éjjel szárnya
ráhajol most a világra,
ében-ízű puha csókját
kortyolgatják hegyek, lankák.