Várkonyi Zsuzsa
Most még, mikor gondolsz rám, szemed ragyog,
egy nap érezni fogod, hogy nem vagyok...
Elolvadt a hó, szemlélődik a tél,
hangosan süvít odakint a szél,
nélküled lassan telnek a percek,
némán ül mellettem a csend, didergek.
Az utcák esti fényei díszben,
a kirakatok megannyi színben,
hó nélkül közelít a karácsony,
didereg a csend a fenyőágon.
Pirosba öltözött az ősz virága,
nyugtalanul néz e hideg világra...
Sugárzó fényben melegszik az este,
sárga színe igézően ragyog szemekbe,
emberek hangjait hallja az utca,
derűsek-e, vagy lelküket valami nyomja.
Ki tudja.
Szememben megcsillan ezer érzés,
szívemben magányos világ, féltés,
hajamon a változó idő színei,
számban az élet keserédes ízei.
A nyár hősége töretlen,
a szél lenge öltözetben,
a Nap árnyékot keresgél,
szomjasan vár minden levél.
Hiába töprengek hosszan, bevallom,
gondolataim zúgnak a csendben, hallom,
a szeretet olyan, mint a remény,
bízom, hogy mindig jönni fog, akár a fény.
Kérdezik néha. Hogy vagyok?
Mondom ilyenkor. Jól. Igen. Jól vagyok.
De nem hiszem el, hogy ennyiszer mondom el,
ekkora egykedvűséggel.
Tulipán most éppen fehérben ragyog,
szirmain a Nap száz színben mosolyog...
Csendes társam a magány,
reggel ébreszt, nyakamon lóg délután,
szorongást gyúr a csendbe,
bámul ablakomba a sötét este.
Jégvirágok olvadnak nap mint nap szívekben,
szürke helyett látni akarunk színekben...
Arcomon fény hullámzik, az alkony fázik,
megbújó emlékek elérnek a máig,
megszokás, örömtelen nappal körbefon,
fázó, fagyos homály nyújtózik ajkamon.
Könyvek közt utat keres néhány gondolat,
mintha hozzám szólnának a zizegő szavak,
szemem meggyötörten egy puha álom után,
gyötör a csend, csak a fény árad felém csupán.