Várkonyi Zsuzsa
Csendes társam a magány,
reggel ébreszt, nyakamon lóg délután,
szorongást gyúr a csendbe,
bámul ablakomba a sötét este.
Jégvirágok olvadnak nap mint nap szívekben,
szürke helyett látni akarunk színekben...
Arcomon fény hullámzik, az alkony fázik,
megbújó emlékek elérnek a máig,
megszokás, örömtelen nappal körbefon,
fázó, fagyos homály nyújtózik ajkamon.
Könyvek közt utat keres néhány gondolat,
mintha hozzám szólnának a zizegő szavak,
szemem meggyötörten egy puha álom után,
gyötör a csend, csak a fény árad felém csupán.
Dermesztő télben fagyos az este,
dideregve felcsillan a Hold teste,
csendbe burkolózik minden mozdulat,
lelkemen szorong számos gondolat.
Messze ködlő csillag integet,
kísérik útját sóvárgó szemek,
kéklik az ég selyemruhában,
álmok koccannak az éjszakában.
Didergő, nyüzsgő városok zajában
fakult emlékek gyűlnek a kosárban,
szívdobbanások, homályos képek,
törékeny mosolyok, sóvárgó éjek.
Mikor kérdezte a szomszéd, hogy van,
egy álmodó diófa alatt álltam
egy összegombolt őszi kabátban,
egy dió éppen a fejemre pottyant.
Ébrednek vágyak, sóhajok arcomon,
kószál már az ősz az utcasarkokon,
egyre hidegebbek az éjszakák,
testem csak a képzelet öleli át.
Már hullanak a levelek,
szelek fújják, kevereg,
magával ragadó színek,
álmodnak halkan a szívek.
Minden reggel ébred az élet,
szomjasan vár, hisz a lélek,
bennünk egy betöltetlen vágy,
az öröm hangja suttogva lágy.
Tombol a hőség, nem fut még a nyár,
Nap arcom redőin fészkelődve jár,
izzik rajtam, én meg csak sorvadok,
az idő részecskéibe olvadok.
Virul a gránátalma, lelkem megtelik,
ömlik belém a nyár, elér a szívemig,
olyan, mint egy ébredező álom,
túlragyog szememben, a valóságon.
Tavasz van, nem hullanak a levelek,
sebet kap a szív, ha nincs szeretet...