Várkonyi Zsuzsa
Didergő, nyüzsgő városok zajában
fakult emlékek gyűlnek a kosárban,
szívdobbanások, homályos képek,
törékeny mosolyok, sóvárgó éjek.
Mikor kérdezte a szomszéd, hogy van,
egy álmodó diófa alatt álltam
egy összegombolt őszi kabátban,
egy dió éppen a fejemre pottyant.
Ébrednek vágyak, sóhajok arcomon,
kószál már az ősz az utcasarkokon,
egyre hidegebbek az éjszakák,
testem csak a képzelet öleli át.
Már hullanak a levelek,
szelek fújják, kevereg,
magával ragadó színek,
álmodnak halkan a szívek.
Minden reggel ébred az élet,
szomjasan vár, hisz a lélek,
bennünk egy betöltetlen vágy,
az öröm hangja suttogva lágy.
Tombol a hőség, nem fut még a nyár,
Nap arcom redőin fészkelődve jár,
izzik rajtam, én meg csak sorvadok,
az idő részecskéibe olvadok.
Virul a gránátalma, lelkem megtelik,
ömlik belém a nyár, elér a szívemig,
olyan, mint egy ébredező álom,
túlragyog szememben, a valóságon.
Tavasz van, nem hullanak a levelek,
sebet kap a szív, ha nincs szeretet...
Levette sapkáját a Nap,
nem kell már e ruhadarab,
arcokra pírt rajzol a szél,
virágok közt remény üldögél.
Érezni, hogy fázik a lélek,
reszketve kószálnak a fények,
billeg a szélben a sok virág,
arcot csipked a téli világ.
Valóság ázik a zuhogó eső alatt,
bokáig érő vízben nedves a pillanat,
magányfelhőben állok merengve mezítláb,
ruhámon sóvárog egy csavargó fénynyaláb.
Várod, ahogy a nap felkel,
nézed milyen lesz a reggel,
új érzés csillog szemedben,
öltözteti lelked selyembe.
Nézek gyermekszemmel testembe zárva,
mintha a múlt éjszakánként visszajárna,
az idő határán hintázok föl-le,
nem tudva még, hol találok örömre.