Váronné Darabos Klára
Szobám ablakában
könyököl az alkony,
vöröslő felhőin
pihennek az álmok.
Károgó varjú száll csupasz fa ágára,
téli szél leheli hidegét a tájra.
Rohanó fergeteg, örvénylő hóvilág,
zúgják a fenyvesek zord szeleknek dalát.
Szeszélyes évszakok,
csapongó érzelmek,
sorsomnak malmai
szüntelen őrölnek.
Összehajló fűz közt
csend honol odakinn,
márvány hidegére
csapong az őszi szél.
Foszladozó nyáridőben
szél söpörte fák tövében
lapul az ősz hegedűse,
zöldül még a rétnek füve.
Elhűlő időnek
hangtalan erdején,
elveszett virágok
zöldbársony mezején,
által botorkálunk
fényesség ösvényén.
Fáknak lombjai közt
nem dalol a madár...
Távoli hegyeim kékes foszlányain
pirkadat világlik rejtélyek árnyain.
Hatalmas nád a tó partján, benne él a Brekusz család.
Barnabás a család feje, Boglárka a felesége,
Két fiuk van: Bedő, Benő, messze földön híresek ők:
Hasukat napon süttető, lusta naplopó mindkettő.
Hangtalanul üldögélt fényszálak
pillérjein, onnan figyelt engem,
később hanyagul rám telepedett,
szelíden körbefont az esti Csend.
Elgurult a meggymag,
hangosan pattogott,
Vén Tölgy állta útját
hátsó udvarunkon.
Orgonavirágban
összeölelkeznek
lelkem zugaiban
megsárgult emlékek:
Tóvízben mártózott
nyugvó Nap sugara
szederfánk lombjára
alkonypírját vonta.
Ablakomra hajló
muskátlivirágban
bomladozik az est
hunyódó világa.