Váronné Darabos Klára
Kútnak holt kerekén
varjak károgása
csapzott őszidőnek
keserves sírása.
Kőszikla kavicsát folyóvíz sodorta,
hömpölygő árjában formálta, csiszolta.
Dacolt az erővel, töretlenül küzdött,
apró kavicsszemet útjából elsöpört.
Levente engedetlen,
egyke gyerekcsemete.
Reggelente kedvetlen
menetelget lefele.
Szél-tépdeste kékség
felhőráncai közt
Nyár lánya táncolgat
parázsló Naptűzben.
Reszket a Hold
Aznap este hideg volt.
Sapkát húzott a Vén Hold.
Kesztyűt meg a kezére,
le ne fagyjon reggelre.
Pókföldjén
Úri-töknek indáján
pók szövi a hálóját,
bokor ágra masnit köt,
csomózza a szövetet.
Felhők peremére
kiül most a hajnal,
fagynak hidegében
jégvirágok nyílnak.
Szürkülő az alkony.
Néma a táj.
Csillagtalan éjben kémények füstje száll.
Szobám ablakában
könyököl az alkony,
vöröslő felhőin
pihennek az álmok.
Károgó varjú száll csupasz fa ágára,
téli szél leheli hidegét a tájra.
Rohanó fergeteg, örvénylő hóvilág,
zúgják a fenyvesek zord szeleknek dalát.
Szeszélyes évszakok,
csapongó érzelmek,
sorsomnak malmai
szüntelen őrölnek.
Összehajló fűz közt
csend honol odakinn,
márvány hidegére
csapong az őszi szél.