Váronné Darabos Klára
Ablakomra hajló
muskátlivirágban
bomladozik az est
hunyódó világa.
Melegben hidegség,
fényben a sötétség,
felhőfeketében
lángoló Naptűz ég.
Víztócsás utcakő
fényfolyam sárgáján,
szitál az esti csend
városunk utcáján.
Elsötétült Nap fényében
viharfelhők gyülekeznek,
felmorajló égzengésben
hegytetőkön átkönnyeznek.
Folydogált már a tél fáknak ágai közt,
csordogált csendesen sáros hó levében.
Kócos messzeségben
maszatos égkékben
nyújtózik tegnapom
letűnő emléke.
Kert végében, bokrok ölén
gomba nőtt az ágak hegyén.
Hű, micsoda bokorcsoda!
Bokron nőtt a bolondgomba?
Itt is volt, ott is volt,
fent is volt, lent is volt,
erre sétált, arra szaladt,
felnőtteket mulattatta,
gyerekekkel mókázott,
rakoncátlan kópé volt.
Horizont peremén
csordogált a hajnal,
ferde sugárkéve
simult ablakomra.
Zokog a világ, riaszt a változás.
Megsokasodtak létünknek terhei.
Roskad a szekér, az ólomsúly nehéz.
Csikordulnak az élet kerekei.
Fehér már a faág
hideg éjszakában,
sírnak a fellegek
hegyeknek ormában.
Fátylat von az emlék
lelkemnek tükrére,
megfakult képekben
feldereng az ünnep.
Szél kóborol, borzong a fenyő zöldje
tél fagyos hidegében társ nélkül.
Fény csillámlik, fagy éji erdejében
ordít a farkas-hideg keményen.