Váronné Darabos Klára
Ha falevél volnék rozsdaszínű őszben,
ködkabátban bújnék csillagfényes estben.
Kócos hajú szélnek útjába nem állnék,
tovaszálló darvak nyomában én járnék.
Álomfelhő kerekedik.
Tenger vize fodrosodik.
Kisszék táncol tetejében,
vigyorog a bohóc éppen.
Akkoriban hittem színeknek valóját,
zöldfülűek igaz, őszinte vágyálmát:
Piros színben siklott szerelem ladikja,
ringatózott lágyan rózsaszín habokban.
Közeleg az est, csillagos az ég,
fénytánc csillan az utca kövein.
Halk a kopogás, mély a sóhajtás,
utca vándora megpihenne már.
A tavasz napsugara arcom simogatja,
varázs-illatárjait messzire szétszórja.
Rakoncátlan szellőgyerek táncát járja,
fellibben az öreg hárs falevél-ruhája.
Négy és félmilliárd éves
átlagos, aprócska csillag.
Világunknak kezdete óta
Bolygónkat beragyogja.
Éj kékjében emlékek
szálával fonja hálóját
a mulandó emberi lét.
Köpönyegét a nyugvó Nap
látóhatárához most leteríti.
Kormos felhőcsík
szél-szaggatta lyukain
fénysugár kacsint.
Kert aljában egymagában
szürke szamár kóborolgat.
Nincs gazdája, se szállása,
így iázgat egymagában.
Miska bácsi megsajnálja,
udvarába csalogatja.
Fóka koma
Sarkvidéken él a fóka,
ami nem is olyan jó móka.
Nagyanyám hajdanán, élete hajnalán
cselédként dolgozott a báró birtokán.
Elbeszélte egyszer a báróné kalandját,
kalapjának különös eltűnési módját...
Végeláthatatlan
felettem a kékség,
benne terelgeti
felhőnyáját a szél.
Egyszer volt, hol nem volt,
hálószobám ablakában
éjszaka az álmaimban
csodát szőtt egy pici pók.
A talajban szabálytalan mélyedés.
Téli hideg után úttesten egy kátyú.
Életünknek hepehupás útvesztője.
Sarki kis kocsma a pályaudvaron.