Váronné Darabos Klára
Elhűlő időnek
hangtalan erdején,
elveszett virágok
zöldbársony mezején,
által botorkálunk
fényesség ösvényén.
Fáknak lombjai közt
nem dalol a madár...
Távoli hegyeim kékes foszlányain
pirkadat világlik rejtélyek árnyain.
Hatalmas nád a tó partján, benne él a Brekusz család.
Barnabás a család feje, Boglárka a felesége,
Két fiuk van: Bedő, Benő, messze földön híresek ők:
Hasukat napon süttető, lusta naplopó mindkettő.
Hangtalanul üldögélt fényszálak
pillérjein, onnan figyelt engem,
később hanyagul rám telepedett,
szelíden körbefont az esti Csend.
Elgurult a meggymag,
hangosan pattogott,
Vén Tölgy állta útját
hátsó udvarunkon.
Orgonavirágban
összeölelkeznek
lelkem zugaiban
megsárgult emlékek:
Tóvízben mártózott
nyugvó Nap sugara
szederfánk lombjára
alkonypírját vonta.
Ablakomra hajló
muskátlivirágban
bomladozik az est
hunyódó világa.
Melegben hidegség,
fényben a sötétség,
felhőfeketében
lángoló Naptűz ég.
Víztócsás utcakő
fényfolyam sárgáján,
szitál az esti csend
városunk utcáján.
Elsötétült Nap fényében
viharfelhők gyülekeznek,
felmorajló égzengésben
hegytetőkön átkönnyeznek.
Folydogált már a tél fáknak ágai közt,
csordogált csendesen sáros hó levében.
Kócos messzeségben
maszatos égkékben
nyújtózik tegnapom
letűnő emléke.
Kert végében, bokrok ölén
gomba nőtt az ágak hegyén.
Hű, micsoda bokorcsoda!
Bokron nőtt a bolondgomba?
Itt is volt, ott is volt,
fent is volt, lent is volt,
erre sétált, arra szaladt,
felnőtteket mulattatta,
gyerekekkel mókázott,
rakoncátlan kópé volt.