Váronné Darabos Klára
Kócos messzeségben
maszatos égkékben
nyújtózik tegnapom
letűnő emléke.
Kert végében, bokrok ölén
gomba nőtt az ágak hegyén.
Hű, micsoda bokorcsoda!
Bokron nőtt a bolondgomba?
Itt is volt, ott is volt,
fent is volt, lent is volt,
erre sétált, arra szaladt,
felnőtteket mulattatta,
gyerekekkel mókázott,
rakoncátlan kópé volt.
Horizont peremén
csordogált a hajnal,
ferde sugárkéve
simult ablakomra.
Zokog a világ, riaszt a változás.
Megsokasodtak létünknek terhei.
Roskad a szekér, az ólomsúly nehéz.
Csikordulnak az élet kerekei.
Fehér már a faág
hideg éjszakában,
sírnak a fellegek
hegyeknek ormában.
Fátylat von az emlék
lelkemnek tükrére,
megfakult képekben
feldereng az ünnep.
Szél kóborol, borzong a fenyő zöldje
tél fagyos hidegében társ nélkül.
Fény csillámlik, fagy éji erdejében
ordít a farkas-hideg keményen.
Estéllik odakint,
lámpafény világol,
alkonyat sugarán
elköszön a mától.
Céltalan kóborol
magányos utakon,
szél csípte bokrokon
csüggedten áttáncol.
Enyhülő napnak hűlő vörösét
vadlibarajok tépdelik szét.
Délnek tartanak búcsújuk néma,
tollak hullanak, sír a róna.
Emlékezem
a fehér fátyolvirágra udvarunkban,
karóhoz kötözött krizantémbokrokra.
Veled együtt mentem a temetőkertbe
emlékezni a régi öregjeinkre.
Temetőkapuban
fűz zsenge levelei szellővel táncoltak.
Nagyanyámról
Szobája magányát
Őszidő tiporta,
gyérülő hajára
elmúlást csókolta.