Vass Bernadett Anna
Napról napra összetör,
De míg várok, kibírom,
Mert mi kívül felemészt,
Azt bent csendben kisírom.
Hiába volt minden érintés,
Dereng még egy álom.
Ha lehunyom a szemem,
Engedem, hogy ajkad ajkamhoz találjon.
Láttál már dühöngeni, magamba zuhanni.
Láthattál reménytelen ábrándot alkotni.
Láttad a könnyeim,
Láttad, ha nevetek,
Láttad, ha mosolyogtam is, hogy szenvedek.
Engedd hinnem, hogy elhozhatja még a holnap.
Ne hagyj magamra a kételyekkel.
Szabadíts, ne harcoljunk a démonokkal,
Melyek lelkünkből magányunkban törnek fel.
Nehéz a levegő, mely testemen áthalad.
Ringatóztam egy faágon, de belém mart az őszi szél,
Reszketek az avaron a fák alatt,
Ahogyan betakar egy száraz falevél.
Veszni hagytál, elveszni.
Álmatlan éjszakákon
Reménytelen álmodozni.
Mint harmat a virágszálon,
Gyengének lenni,
S közben mégis erősnek érezni
Önmagamat.
Névtelen félelem, mi átjár,
S nem tudom, mit akarok.
Kinyitni a szívem,
Vagy becsukni ajtót, ablakot.
Rég nem keltem ily napokra,
Most nem éreztem a hideget.
Aztán mégis, a testem fázott a lelkem felett.
Csak tapogatózom a sötétben.
Keresnék egy kezet,
Ami a szürke ködből a fényre
Engem újra elvezet.
Nem érzem, hogy lenne erőm,
Nem érzem, ha pihenek.
Aludnék már tovább a vártnál,
Aludnék, meddig tart az élet.
Kaphatnál tőlem egy mosolyt, mit adhatnál tovább s tovább.
Beborítanálak vele.
Kaphatnál tőlem egy ölelést, mit visszaadhatnál.
Vagy egy verset, mire te dallamot írhatnál.
S belenézek a tükörbe,
Odabent egy idegen,
Megtört, furcsa lény
Néz vissza üresen.
Odabent furcsák a napok.
Szeretem, ha kívül cseng a világ,
Ha nyitva vannak az ablakok,
Ha beszippant a külvilág.
Szükségem van valakire, aki mellém ül,
És megkérdezi, miért vagyok egyedül?
Ne várjon választ,
Csak értse meg tekintetem.
Szememből szemébe -
Könnyem megérti...
Mi lett sorsom, végzetem.
Ne féltsetek,
Ha néha eltűnök,
Ha olykor nem találtok rám!
Ne féltsetek,
Mert mit én eltűrök,
A hiú remény s a magány.