Végh Erika
Meglátogatott egy angyal,
Ki fülembe súgott halkan.
Azt búgta, hogy az élet szép,
Sose adjuk fel a reményt.
Az új év csakis jót hozzon,
Minden rossztól meg is fosszon.
Életetek fonalát, ha összekötitek,
Boldogság kísérje minden lépésetek.
Tenni vagy nem tenni, örökös vívódás,
Így csatározik bennünk a lázadás.
A szeretet behegeszti a sebedet,
A szeretet meggyógyítja a lelkedet.
A szeretet akkor is ott van, ha nem hívod,
A szeretet jól ismeri már belső hangod.
Édesanyám ősz haján megcsillan a dér,
Megfáradt, szép kis arcán ott ragyog a fény.
Lassú lépteinek halk nesze
Szívembe költözött lágy zene.
A költő ír, műveket alkot,
Köszönti a tavaszt, a napot,
Szerelmet, csókokat, csalódást,
Fájdalmat, halált vagy bármi mást.
Létünk gyakran fájdalmaknak sorozata,
Elménk, mint gépezet, ezeket tárolja.
Ám ha minden sajgó emlék örök volna,
Egy idő után rémalakká változna.
A hajnali napfény játszik az ablakon,
Vidám madárdal is hallik a faágon,
Már végérvényesen itt van a kikelet,
Megújulóban az ébredő természet.
A nap oly hirtelen bukkant elő,
Mint a réten a tavaszi szellő.
Kicsalogatta az ébrenlétet,
Így visszanyertük az eszméletet.
Hánykolódom álmatlanul, éberen,
Vacogva reszketek minden sejtemben.
A múlt árnyai mélyen érintenek,
Mint az agyrágó bogarak, sercegnek.