Végh Erika
Hallgatom némán a csendet,
Szárnyai alá vett az éj.
Szívem is megnyugszik ebben,
Még a kósza szél se lebben.
A szerző, ha ír, a művész, ha alkot,
Nemes munkája örökre fennmarad.
Utókornak friss számláját benyújtja,
Lelkek húrjait pengeti meg újra.
Régóta ábrándozom én rólad,
Megalkottam már teljes valódat.
Úgy teszek hát, mintha igaz lenne,
Nemcsak képzeletem szüleménye.
Ücsörgök tornyosuló munkáim felett,
Dolgoznom kéne, ám nem érzek ihletet.
Minden más egyebet kitalálok,
Csak ne kelljen gondolnom se rájok.
Csitulj szívem, csitulj,
Ne kalapálj vadul.
A szép álom elmúlt,
Ám fejem még kábult.
Sárguló falevél csüng a fán,
Fejemben sok kérdés motoszkál.
Mi végre jön az őszre a tél?
S a tavaszra a nyári napfény?
Már jéggé fagyott rideg, kőszikla szívem,
Nekem lassan semmi életkedvem nincsen.
Hová lett az oly vidám, nevető lélek,
Keresem, de nem lelem, bármerre nézek.
Álmodtam egy új világot, csodaszépet,
Benne tündérek festik szivárványosra a kéket.
Sok-sok éve megismertük már egymást,
Együtt készítgettük életünk fonatát.
És egyikünk sem gondolt sohasem arra,
Hogy e köteléket valami szétszakítja.
Beköszöntött a csillagtalan hajnal,
Az éjfátyol leple csendben kitakar.
Elénk tárul minden, ami látható,
Emberi szemnek ez oly megnyugtató.
Szelíden borul ránk az új hajnal,
A nap szikrázó fénnyel betakar.
Hallani a madaraknak vidám dalát,
Éljenzik a fenséges nap diadalát.
Ugye nem haragszol, Apu, rám,
Hogy nem görbül sírásra a szám?
Hogy már nem fájnak úgy az emlékek,
Rád gondolok, lelkem dallamot zeng?
A vihar úgy csapott le, oly hirtelen,
Mint a villám a beborult fellegen.
Beborította a sötét eget,
Mennydörögtek az égi elemek.
Olyan jó lenne
Háttal futni a széllel,
Csókolni úgy, mint régen.
Fűben mezítlábazni,
Semmivel sem törődni.
Álmodjátok legmerészebb álmaitokat,
Valósítsátok meg titkos vágyaitokat.
Úgy éljetek tartalmas, sikeres életet,
Ahogy az a legeslegjobb lesz majd Tinéktek.