Végh Erika
Édesanyám ősz haján megcsillan a dér,
Megfáradt, szép kis arcán ott ragyog a fény.
Lassú lépteinek halk nesze
Szívembe költözött lágy zene.
A költő ír, műveket alkot,
Köszönti a tavaszt, a napot,
Szerelmet, csókokat, csalódást,
Fájdalmat, halált vagy bármi mást.
Létünk gyakran fájdalmaknak sorozata,
Elménk, mint gépezet, ezeket tárolja.
Ám ha minden sajgó emlék örök volna,
Egy idő után rémalakká változna.
A hajnali napfény játszik az ablakon,
Vidám madárdal is hallik a faágon,
Már végérvényesen itt van a kikelet,
Megújulóban az ébredő természet.
A nap oly hirtelen bukkant elő,
Mint a réten a tavaszi szellő.
Kicsalogatta az ébrenlétet,
Így visszanyertük az eszméletet.
Hánykolódom álmatlanul, éberen,
Vacogva reszketek minden sejtemben.
A múlt árnyai mélyen érintenek,
Mint az agyrágó bogarak, sercegnek.
Belefáradtam már az állandó harcba,
Testem is belefeszül a sok kudarcba.
Nem látom értelmét a meddő vitáknak,
Megfáradt életünk szélmalom harcának.
A szeretet behegeszti a sebedet,
A szeretet meggyógyítja a lelkedet.
A szeretet akkor is ott van, ha nem hívod,
A szeretet jól ismeri már belső hangod.
A Mikulás ma házról-házra jár,
Hordja szét az ajándékokat már.
Kisgyerek és nagy gyerek most
Mohón várja a nagy titkot.
Figyelj oda jól feltörő belső hangodra,
Újra itt van a várakozás időszaka.
A lelkünk is most lecsendesülni készül,
Imával megtelik ott mélyen legbelül.
...Egyre csak némán segítségért kiált.
De nem hallhatja meg senki bánatom,
Egyedül kell megvívnom kemény harcom.