Verebélyi Tamás
A kőszikla, a pásztorbot és a nyáj
Avagy példázat a kötelességről a kegyelem megtapasztalása után
Vagy, ki vagy, "és én erre a kősziklára fogom építeni" Egy Házamat,
s én lészek neked a szegeletkő, mely stabilan tartja a te falaidat.
Szilárd légy hát hitedben, mert megtart az tégedet, s tűröd, mit Atyám rád szabat,
lobogjon szemed, mint a gyertyának lángja, mely igazolja a te javadat.
Mi az, mi ehető, mi törvényben atyáinknak megíratott?
Azt ne edd hát meg vagy közösködj azzal, mert valód elkárhozott.
Ott volt a Kertben, hol árny kúszott, s tűnt tova az örök,
hol alma lédús roppanásán Úr haragja dörgött:
"Ímé, az ember olyanná lett, mint mi közűlünk egy,"
így tudás lészen te veszted, s lassan szálljon reád kegy!
Világ rideg ormain fagyos messzeség,
s élet sarjad kies, hontalan határon,
hol csírát vet benne feslett erényesség.
Robajló kupola tort ül e halálon,
hiszen folt esett a fénylélek-bárányon.
Magányos vagyok, akár az évszázados, agg sziklaszirt,
melyet türkizes tenger tajtékzó habja koptatva írt,
mely egyre csak kopik s örökkön élve mutat hű manírt.
Pirkadat pej pasztellje pettyezi a kupolát,
vörhenyes tarajszóló harsogja hős himnuszát.
Szorgos kezek kévébe kötegelik jövendőt,
bálák buckái bódulgatják tarló passzusát.
Fáj, mint gránitéjnek virradó pír,
termésnek a robajlón rontó ár,
mint termesznek az elhagyatott vár.
Csillagmintás dunna alatt
kicsiny lélek égbe apadt,
elréved a tiszta mostban,
álomrét idillpartján.
Avas abrak aludván avarpáston,
bús boróka bólogatván bódultan,
cink cinke cirkulálván céltalanul,
borús berek bújá beborítottan,
azúri alkony andalgón abrakon,
dacoló dudva dideregvén dohog,
aprócska alomlét alkóvban alvón...
Gránit teher húzza éj évődő éltét,
faág, mint kóró, köröm karcol ablakot,
s árny szenvtelen sziluettje járja széltét.
Ki vagy, ki bensőmbe izzva bök billogot?
Tán valós lény, vagy valóm öltött alakot?!
Ormokat szelő,
éter test sellő
szatén szárnyain rezeg pillanat.
Végső testében
tarka festésben,
kis pille pillangó: virradat.
Vágtázik langymeleg szikra szík szolid mezején,
csillog napszítta táj kordénak korhadt kerekén.
Révetegen rezeg rét festői tunikája...
Ott voltam, hol harsona hontalan dúlt,
Kocitusz kínjában Háromfejű sír,
bensőmnek kovásza katlanába fúlt.
Ott, hol alkóvban andalog Aranypír,
Jerikó révetegen ront mélységbe,
omlok odvas odúba, mely agg kősír.