Vilhelem Margareta
Királyliliom
Egyszer jöttem ide olyan ártatlanul,
mint kis liliom, mely semmit sem tud,
mikor érettem napsugarak üzentek...
Rothadt gerendák ráncos redőin
áldott öregség hószakállat enged,
s morcos szellő simogatva hívja
a rózsát: hajtsd harmat-ölembe fejed!
Már gyógyulok. Nagy út volt, míg az önzés
tág ciszternája ennyire tele lett,
az ötvenedig évnek megjöttéig
nem voltam más, csak csupa felelet.
Ki mindig melegségre vágyik,
nem juthat el, csak a magányig,
barátja nincs. S ha van, felejti,
hogy lelkük mélyén csoda telt ki.
Forró harmatban kikerics illata
kering fölöttünk oly játékosan,
s a pillanatok édes cseppjében
együtt kelnek léptek szándékosan.
Tudósok s bölcs könyveik utalnak
arra, mit versbe írogatok megint,
mióta élünk, itt gonosz hatalmak
sugallatának voltunk rabjai mind.
Halkan megfogan egy törődés,
önmagamba látok, erős leszek,
ami ma jött, mind továbbment,
a holnap előttem még ismeretlen.
Csak úgy örvénylenek vadul felettem
a meghalt védelmek,
csak tövisek, bogáncsok kezei rajzanak,
a virágok védtelenek.
Itt talált minket, szívek bánatosak,
nemrég jártál itt? Avagy talán régebb,
hiába is hallgattunk, te szomorú ének,
honnan emelkedsz mindegyre felénk?
Szállna, szállna röpke Ámor,
Ám az út ma oly nehéz,
Lenn a föld egy szűk sikátor,
Fenn a lég meg ködbe vész.
Csak csönd, csak csönd és enyhe béke,
Fodrot sem ver a szellő rajtam.
Se nem piros, se nem fehér
Enyhén csukott ajkam.
Boldog vagyok. Már megvan mindenem,
a múlt fájdalma többé nem emészt,
most elfelejtek minden szenvedést,
és nem buggyan több jaj ki szívemen.
A zöld erdőben, ott nem én szerettelek,
ázott testem szerette benned az életet,
az életet, az erőt, rettenetes csodád,
a szót, a drága szép szót: ifjúság, ifjúság.
Megtört testem úgy hajlik feléd,
letörten nézem, már kezed sem szeret,
ha te elmentél, nincs álom, pihenés,
lelkemben remeg árvalányhaj szívem.
A lélekharangos naplementék
oly kopottak, mint az emberélet,
és mint álomszuszék, rest cselédek,
hamar csillagmécsest gyújt a mennyei ég.