Vilhelem Margareta
Az élet szomorú, száraz ágak ringnak,
lelkem bánatos, nem találom a szádat,
támolygok az utca kockakövezetén,
kereslek mindenhol, eldobom verseim.
Elenyészek, mint halovány illat,
mellyel tovalibben a gyenge szél,
lehullok panasz nélkül a végnél,
mint egy rég elszáradt falevél.
Néha fáj az élet, ne bánd, elmúlik
minden bajod, lelked előtt elbújik,
hold apó vak szemmel, homályosan
látja, egyre szebb lesz az új gondolat.
Boldogságban
minden év utolsó percében
angyalok szállnak a földre,
két marokkal szórnak áldást,
kis szívekbe ömlik a malaszt,
s hevesebben dobban a tiéd.
Vágyamba tűzdelt kis bimbók
szaporán nyitnak sok szirmot
megduzzadnak áthágásokon
én csak hálásan mosolygok.
Nem voltam soha nagyravágyó,
nem kerestem glóriát,
mosolyomban fürdött lelkem vágya,
s nem volt soha palotám.
Ma advent van. Gyertya a kezemben,
messzire látok, keresve figyelek,
mindenfele csak angyalok repülnek,
még nincs este, még remélhetek.
Örökkévaló lett a csupa-kezdet,
hűségekből, apró, fényűző dacból,
kifogytam minden bűntudatból,
botorkálok előre kimért időmben.
Ó, hogy utállak, te fekete temető,
kelleted magad a sok sírok között,
sírjaid közt eltévedt egy máskor,
minden síron más és más a dátum.
Csak óvatosan bújt ki a gyűlölet,
majd felszabadultan tört rám végre,
és merészen fenyeget vad szemed -
meg ne próbáld, meg ne tedd.
Saját sorsom bogain gondolkozom,
nem vagy többé fölöttem hatalom,
már nem siratlak éjben, virradatban,
esengve nem tárom feléd karom.
Szemed tüzétől lett melegebb, lágyabb
sok édes versem színtelen sora,
szép hevülés, amit a tiszta vágy ad,
de nem kormozza lángját be soha.
Várakozás
Mindig belőled indulok,
s mindegyre megtérek feléd,
van-e, s ha van, ki rejti
az éles sínek görbületét?
...ábrándoztam apró leheleteket,
barátaim ismerték emberségem,
felszántották a földet énelőttem.