Vilhelem Margareta
Peregnek az évek,
mosnak sok emléket
mik feltörnek néha,
s törlik érzelmünket,
csodás életünket,
mely oly semmivé lett,
de néha boldoggá tett.
Hatalmas csillag voltam,
ragyogtam, fénylettem,
csodás sugarammal
száraz lelkeket
életre keltettem,
fényemmel átjártam
vaktalan Világot,
sugaram kísért...
Úgy fáj itt bent
a sok gondolat,
úgy fáj odakint
minden mozdulat,
az éji kékségben,
ha reád gondolok,
úgy fáj.
Ne légy szomorú, ha
tudod, már nem keres,
ne tárd ki karjaid, ha
már csak remegsz,
ne szorítsd öklödet
keményen, durván,
ne zárd be szemedet,
ha mással látod talán...
Ó, de jó volna veled
szállni a légben,
szabad erdőkön, réteken,
szállni, csak Veled,
bárhogyan, s tudni, hogy
szeretsz, s rám is van időd.
Akarod-e tudni,
milyen az az érzés,
mely tiszta és örök,
és kínoz szüntelen,
és nem hagy nyugodni?
És ha megbánt
Téged valaki,
jöjj hozzám,
jöjj panasszal,
súgjad fülembe
sóhajtásokkal,
és tedd rám
az ajkad.
Ifjúkori álmok; szépek,
törnek fel messziről,
zenét hallok a múltból,
ismerős dallamok,
a tánc dalunk.
Még ne engedj el,
még tartozol egy szóval,
még nem búcsúzhatsz el,
még gyönge érzelemmel
szerelmed tépned kell,
még tartozol.