Vilhelem Margareta
Micsoda harcban tolongunk egyre,
megfeszült idegek, vad rohamok,
mennyi feláldozás, révbe nem jutás,
mennyi keservet hagyunk magunk után.
Zuhogó kék sugárban terjed
a foszladozó örök időd,
rongyosan befogja szemed
és ezüst örvénybe remeg
a kicsorduló, csonka erőd.
Bozontos fák, rétek mellett,
hol örök hangok remegnek,
bujdosnak szellők lombok közt,
búgnak hangok a fák fölött,
oly mesés csengés-bongás.
Csókok súlyától teherrel,
két karral méred
ölelésekből pattanó vágyad...
Monoton éjszakák rácsaiban,
lelkedben sírva zúgnak bánatok,
az elmúlt idők színes rongyaiban
csak csupasz emlékek botolnak.
...fölcsap, törtet feléd,
de lelkedben, ami marad,
felejt hűtlen,
mert oly gyönge néha...
Már semmi sem ugyanaz, mint rég,
a szó fogytán van benned, elég,
hitemben már árva asszony vagyok,
keservemben koldusként dalolok.
...szívünk frigyéből született boldogságom,
száraz ajakkal könnyeket szomjazok,
szerelmes kacajjal kérkedek válladon.
A kinyílt, deres november évszakon,
örvénybe szóródó csillagokon,
úgy zokognak feltörő izzó álmok,
a múltnak csipkés vánkosán.
E szeszélyes furcsa Világban
rémes rímek is furán zokognak,
kék örvények laza ringatásában
metaforák is apránként elkopnak...
...szíved halkan dobban,
csengő énekbe forr a Világ
zajtalan,
holdvilágos éjszakán,
míg sziszegve zeng a húr
sejtjeidben,
de oly nesztelenül.
Kinyújtott karomon szánalom,
szívem súlya inog alatta,
közönyösen kattannak az órák,
reám való tekintettel, halkabban.
Én még hittem
a fénylő csodákban,
hogy testem és lelkem
örök ütemre lépett,
hogy kihal néha a múlt átka
irgalmatlanul,
hogy csillagszikrák között
majd hegedű sír megtörténteket...
A vágyakat már rég elűzted,
hagyod kergetőzni más utakon,
szíved könnyedén elengeded,
lelked sekélyén bágyadozzon.