Vilhelem Margareta
A lélekharangos naplementék
oly kopottak, mint az emberélet,
és mint álomszuszék, rest cselédek,
hamar csillagmécsest gyújt a mennyei ég.
...mélyen lehorgadt virágszirmoktól,
szélben furcsán kócosodó fáktól,
a rothadó levelek halott szagától.
Nyugalmas lesz ezután az estém,
nem kellesz, semmit sem vesztek,
rémült szívedben még dobban kedv,
s ha rám nézel, akkor sem kereslek.
Hogy mondjam el, hogy mi vagy nekem,
mert ugye mégis szép,
szív-simogató
találkozás volt, nagy ragyogással
suhantál szívembe hívatlan,
és már nem lettél idegen,
szájamon bimbóztak csókrózsák,
s lelkemben zavaros töredékek...
Valami nyöszörög a szélben,
s a Hold kerek arcán
másnapos kajánság,
egy vasrácsos ajtó nyikorog
búcsút intve,
szeszélyesen,
felettünk zúg a szél
veszélyesen...
Lepkeszárnyon száll hangtalan
színes gömbbe bújtatott átkom
nyirkos tenyeremben a rágalom
sorsom útján freccsenti mocskom.
Egyre távolodik a lélekharangod
már csak a szomorúságon vánszorgok
szuszogó lombok között kievickélek
mindenen túl keservesen, szenvedően.
A rövid napok susognak alkonyt,
száraz avarban keresnek sugarat,
szőlő érik már a piruló estben,
s mind több a varjú fent az égen.
Miért nem vagy az, akire vágytam,
mint rózsás tavasz hajnalán
hószínű álmoknak hősére
ábrándos, édes sejtelemmel
vágyik mindig egy lány?
Érzem, hálátlan vagyok az élettel,
nem hatnak meg káprázatos szavak,
kapok mindent, pénzt, hírt, szeretetet,
s én? Mégis elégedetlen vagyok.
Kisváros utcáin naphosszat
kódorogni így, céltalan,
mint én, mi lehet ennél rosszabb,
de jó, akinek célja is van.
A kert lombját alig festette még át
piros-pettyesre a közelgető tél.
Mocsarakban brekegnek még a békák,
s a kis alföldi városban a főtér
Kacagó örvénybe hullt szép idők
zizegnek az izzó erdők tövén,
s a nap sárgás villanások övén
az égen máris fénynek kell lenniük.
Régi, elmúlt emlékvesztésemben
semmi sem voltam, hogy tudjad,
ha létemről beszélnék untalan,
csak jövendőmnek átka voltam.