Vilhelem Margareta
Egy kagylót szorítok fülemhez,
Fojtott zúgását hallgatom,
S megkapva csüngök e sejtelmes,
Halkan felhangzó dallamon.
Több éve volt, víg nap vitt feléje,
őszes haját szél bontogatta durván,
szemében kék lángú csoda tüzelt,
a férfiak remek szobra volt a teste.
Gyémántfáklyák gyúlnak az ég tetőin,
és lengnek, a kék szín, mennyei selymek,
ezer madárfütty kíséri az útját
a messzibe szálló szirompehelynek.
Ne félj, ha tavaszi estén
pattannak feszülő rügyek,
virágba borulnak fák és fiatal szívek.
Ne félj!
Én olyan vagyok, hogy szeretek sírni
lelkemnek mélyén napokon át,
én olyan vagyok, hogy szeretem hinni,
mit vágyam fáradt könnyszeme lát.
Jön újra. Arca eltakarva,
karja mellén keresztbe fonva,
uszályos leple, mely sötét,
végigborítja termetét.
Ha nekem adnák az egész világot
és minden kincset, ami benne van,
vagy nekem adnák a legszebb virágot,
hogy szívem fölé tűzzem boldogan
Mit hoz a karácsony?
Örömet, vígságot,
e sivár földre egy
darab mennyországot.
Téli estéken álmodozni
nyugalmas szobában szépeket,
nézni a falon függő képeket,
milyen jó volna veled lenni.
Keresek egy régi, boldog múltat,
az utamat hosszútávon kutatom,
a szavak bennem rég elpusztultak,
hogy a hiány s az üresség fájjon.
Gyász
Apró fagyok, hideg, vizes szelek
kergetőznek az esti szürkeségben,
fagyos ágak görcsben nyöszörögve
hajladoznak áldott sírok felett
Az égen tündököl a novemberi napfény,
tombol, szikrázik, gyújt, ridegen megéget,
lenn sárgás-zöldben, puhán, nesztelen
szél ringat temetőben sok régi sírhelyet.
Nem tudod meg soha, mi voltál nekem,
annyira csend van benn még felőled,
könnyeimmel fátylat vont köréd titkod,
s föld indái közt nehéz utat találnom.
Utolsó esténk együtt magáért beszélt
dzsungelösvények között a sötétben,
semmibe vetted a szavak jelentőségét,
ma is szabadulni akartál értelmetlen.
Eltelt nélküled annyi rideg nap,
testem egyre forrong a vágy miatt,
mellettem zeng egy zongoradarab,
kecsegtetve reményem, mi felriad.