Vilhelem Margareta
Én láttam a Télapót
nagyon öreg volt,
fehér szakállát simogatta,
hátán piros takaró,
kezében egy vastag bot,
s batyujába bedugott
minden jót.
Ébredő világban hunyorogva nézel,
ajkam a csókoktól még pirosan éget,
ahogy felém fordulsz álmod tüzével,
kedvesen mosolyogsz a történteken.
Búcsúzni jöttél, és sírsz a síromon
minden évben ezen a napon, tudom,
bár sűrű homály takarja fehér arcom,
beszélj hozzám, könnyeid felitatom.
Vígan burjánzik szívem magában
kitárt pitvarok lázas kapujában,
zamatos töprengések barázdáján
mindent maga felé seper bánatában.
Voltam ébredésben könyörtelen,
mikor már minden elveszett,
sajnálat ült arcomon, eleven
szenvedés nélküli szüntelen.
Oly csend lett közted s köztem
mint mikor megáll a vonat menet
s a kin kopogott görcsösen
ködös lepedék
s lepergett a kálvárián
s mint aki ködben ténfereg
könny gyűlt szemembe
mint az ellenségek...
Még számolom a fák leveleit,
a vadalmafa is még termel,
a kerti krizantém fényt keres,
s buzgón nyitja őszes színeit.
Nem is tudom, miért gondolok rád,
nem tartozunk semmivel egymásnak,
hogy ki mit rombolt végül is magával,
ezért nincs ítélet, kőtáblák sem állnak.
Hiányod megint bevájt szívembe,
csak sápadt lehelet száll
bennem, minden hitetések
győztek kegyelemmel,
mert győzni szerettem,
és asszony lettem.
Egy pillanatra még látlak,
belső szemek hunyorítanak,
beszélnek élettörténeteket
azokról, kik annyit tévedtek.
Még vannak csodák az ég peremén,
még lehetnek kékebbek éji lepkék,
még forróbban süthet Nap sugara...
Gazdátlan ház rég, fala kopottas,
ablak nélküli, színét víz mosta,
falain még látszik hajdani festék,
akácfák őrzik egyre kinyílt testét.
Könnyű préda lesz a szív néha,
úsznak benne fájó érzelmek,
nyílnak zárulnak egyre pitvarok...
Már régóta megy egyre előre
a füstszerű ködben
bicegve húzza lábát
vonszolja magát
mint akinek fáj valamije.
Mikor örökre elváltak lépteink
bonyolult szöveteink fodrosan
csüngtek lágyan a szeretetnek
zöld lángjaiban beburkoltan