Vilhelem Margareta
Eltelt nélküled annyi rideg nap,
testem egyre forrong a vágy miatt,
mellettem zeng egy zongoradarab,
kecsegtetve reményem, mi felriad.
Új világra ébredek, semmit nem fecsérlek el,
ébresztem magam, testem engedelmes,
bár kellek, érzem, ahogy áhító szemed
tüzesen, éhesen egyre türelmetlenebb.
Kék most az ég, és süt a Nap,
sugár zubog, mint tűzpatak,
szívemben bimbóként bomlanak...
Békés sötétséggé olvad az este,
nem létező vágyakat sért az idő,
a fájdalomnak és a szerelemnek
éjszakája jön béna kegyelettel.
Sok költő születik mostanában,
száraz, tárgyilagos, szép szavak,
végül is minden vers szépet mondó,
biztos megérik majd az utókort.
Hogy utoljára láttalak, annak sok éve,
hosszú évek búval és közönnyel telve,
mégis, ha rád gondolok évek peremén,
egyre mélyebben élsz szívem mélyén.
S már szinte szégyellem, hogy verseim
még nem sorakoztak ünneplő ruhában,
tudományok útján sokat heverésztek
versek, mik könnyű forrásként keltek.
Mozdulatod meg nem ismétlődik,
az mindig örök s egyetlen,
az az ölelés meg nem ismétlődik,
ami követi, az nekem marad.
Egy nap: és arcod tova már
gyorsan illant ma s tegnap közt,
az éj már két-part levők közt,
az éj, te bús, te bús, éji halál.
Kis lepkeszárnyak verseim,
szétnyílnak tavaszi aromában,
négy szárny, pár szín velük van,
festők kezében mintás tervek.
Simítod homlokom kezeddel,
megfoghatatlan érzésekkel,
s fulladó reggel sejtésében
ott vagy mindig közelemben.
Apák napjára
Gyermek voltam, de csak anyánk
volt, hányszor ültünk félig árván,
kis szobánk lett a fehér márvány,
jósol az imádság - szólt az anyánk.
Igen. Igen. Én mindent ráhagyok,
tudja is a férjem, hogy ki vagyok,
azt hiszi, az vagyok, akinek hisz,
örvend nekem, néha színházba visz.
Én olyan vagyok, mint minden ember,
laza láncszem, egy por s egy őrület,
egy fény, egy árnyék, egy céltalan jel,
egy hidegség, egy forró hevület.
Vajon van-e még jóra kicsiny jel,
egy kicsi ég kényszeredett hittel,
fülledt, vészes arcod mit hirdet,
kutatlak téged döbbent szívvel.