Vilhelem Margareta
Házassági évforduló!!!
Amikor szívem kapuja kinyílik,
s rajta besurran a fátyolos bánat
halkan, mintegy gyászoló hölgy,
bánatos sírás remegteti a számat.
Szeme mint a csillag, ragyog,
ha ránézek, boldog vagyok,
keze mintha bársony volna,
mikor arcom simogatja.
Kedvesem, nyár, ne menj még!
Beszélgessünk, ahogy szoktuk rég
hasalva a fűben a sötét folyónak...
Az idő redőnye lassan sötétedett,
messze űzte a májusi virág illatát,
s akárcsak eddig, újra megdöbbenek,
játszanak velünk a színes hónapok.
Álmos esti zsongás árad szerteszét,
félig alkonyat van, félig csendes éj,
édes, hosszú csókot vált a két világ,
két szerelmes: a csillag és a virág.
Vajon mit akar bennem a lélek,
lehet, ismeretlen Holdistenek
azt hiszik, kicsikarnak tőlem
valami újat, szent kegyelmet.
...mindegy, hol állsz, meddig,
kemény éle húsod érintik,
sokszor érzed, ha döfködik.
Az én szívem régen bezárt kapu,
senkit már be nem engedek, tabu,
bár voltak még viharos nyaraim,
amikor többször megkísértettek.
Serényen járt törékeny teste,
olyan volt mint a vidám nyár,
kék szeme éggel vetekedett,
drága özvegy lány-Nagyanyám.
Csak figyelem, mint egy zerge,
mert bátran bírom a sok dörgést,
ha elsápad arcom: érdektelen,
mert úgyis magam ura leszek.
Évek jönnek, évek mennek
és elszállnak a régiek,
kit szerettem életemben,
az tőlem mindig elsiet.
Egy napsugaras röpke percén
a kacagós jókedv havában
bejöttünk ide is, azóta
makacs kísérőnk lett a bánat.
Te, akit szinte hogy elvesztettelek,
mikor leszel megint együtt velem?
Kegyetlen egyedül nézni a tüzet,
mely lassan duruzsol holt fülembe.
Az élet szomorú, száraz ágak ringnak,
lelkem bánatos, nem találom a szádat,
támolygok az utca kockakövezetén,
kereslek mindenhol, eldobom verseim.
Elenyészek, mint halovány illat,
mellyel tovalibben a gyenge szél,
lehullok panasz nélkül a végnél,
mint egy rég elszáradt falevél.