Vincze Szabolcs
Kitaszítottként érkeztem a Földre,
Nem ismernek engem, senki nem várt rám.
Itt ragadtam, attól félek, örökre,
Nem jó nekem itt. Ez nem az én hazám.
Látod? Most is... Ahelyett, hogy aludnék,
Nézem a plafont és fekszem az ágyon.
Jár az agyam, így elkerül az álom.
Nem merek hinni, de bízni szeretnék
És ismét közelebb a nyár végéhez
Pont úgy, ahogyan egy évvel ezelőtt.
Holnap avar fedi majd a temetőt,
A Napfény leborul az Éj térdéhez.
Gondoltam, nekikezdek egy új versnek,
Írok, amiről mostanáig senki.
Az ihlet úgy tűnt el, ahogy megjelent,
Ez ellen sajnos nem tudtam mit tenni.
Gonosz vagyok, pedig nem is szokásom,
de most azt akarom, hogy te is érezd
azt, miért nem alszom, mit ér az álom...
Nem kell, hogy szeress. Nem kell, hogy szólj hozzám.
Azt sem bánom, ha messzire elkerülsz.
Nem előlem, önmagadtól menekülsz...
Te sem vagy jobb. Pont ugyanolyan rossz lány
Csak a hajnal keserű kávé-csókja
Marja savként lőpor-száraz torkomat.
Bár a Nap épp csak fény-szirmait bontja,
Ezüstös tükör a Maros-torkolat.
Igaz, néhány rózsát bátrabban tartanék kezemben,
Eléd mégis a mezőn szedett vadvirágot teszem.
Kérded, hogy kerülhet vadvirág közé az orgona?
A szomszéd fájáról metszettem neked, Édesanya!
Orromban érzek egy édes illatot,
Melyre bús szívem oly vadul kalapál...
Elindulok egyszer, mindent itt hagyok.
A vágy vezérel, remélem, rád talál.
Álmomban ismét a kezedet fogtam,
sétáltunk pirosló pipacsok között.
Nyár volt, és én oly` nagyon boldog voltam...
Az ég búzavirág-színbe öltözött.
A vadász szemszögéből
Lóra pattanok, húsért sír a gyerek.
Holnap lesz éppen tizenhárom éves.
Egy apa megtesz mindent, amit lehet...
Bár nem szól, tudom, asszonyom is éhes.