Vincze Szabolcs
Nagyon jól tudom, hogy nem tehetek róla...
De ellene sem akarok tenni igazán.
Meglehet, néha tényleg könnyebb volna
Lehunyni vak szemeim, befogni néma szám.
Tudod, van úgy, hogy néha túlzottan nehéz
Papírra vetni mindazt, mi zajlik bennem.
Mint kétszárnyú ablakot, kitárni lelkem...
Ehhez félek, nem vagyok még elég merész.
Magányos éjjelen fekszem egy rossz ágyon,
Átadom lelkemet mohó vágyaimnak.
Az órára nézve már csak azt kívánom,
Egyszer hadd éljem át legszebb álmaimat.
-1 -
Fekszem az ágyamon álomra várva,
csak lámpám ad fényt az éj sötétjében.
Jéghideg paplan és kőkemény párna
csalogat, miközben fényképed nézem.
És fekete lepel mögé bújt a Nap...
Lámpafény hunyorog át az ablakon.
Éjszaka van. Itt az újabb alkalom,
Hogy arról álmodjak, miről nem szabad.
Magányos farkasként reszket az éjben
A lélek. Emészti ezernyi vágya.
Jéghideg az ágy és kemény a párna...
Izmok feszülnek a feketeségben.
Szívem megtelt ismételten egy rég ismert érzéssel,
Közelebb a szakadékhoz már megint egy lépéssel.
A lelkemben, mint mindig, most is háborog a tenger,
A sötétségből kilépnék, tán eljön még a reggel.
Hajnalban indultam haza egy lánytól.
Rég bezárt minden bolt, szunnyadt a város.
Lassan lépkedtem. Még nem voltam álmos,
De alig láttam a köd fátyolától.
Ülök. Csend honol, ám az asztal lábát
Unottan emészti a múló idő.
Csak egy szú serceg. A porlepte lámpát
Rozsdává emészti a gyötrő jövő.
Karácsonyi lázban ég ismét a nagyvilág,
Forralt bort, sült gesztenyét kínálnak minden sarkon.
Egyre jobban vágyod már a giccses csillogást,
Én meg csak egy kapitalista biznisznek tartom.
Unott, fájó magányként csorog,
kopott házak falán az alkonyati csönd....
Bakancsomra mocskos sár, kosz tapad.
Mint az emberi lelkek, pont oly tiszta
A Föld. A gondolat eljön, magával ragad,
Elmegy örökre. Többé nem tér már vissza.