Virág Ferenc
Mindig is megaláztak, sokszor
Beletiportak a lelkembe,
És felállni sose engedtek,
Elég volt!
A Nap fényét kis vízcseppek verik vissza,
Mint ékes díszek, a testén úgy csillognak,
Arra halad, amerre a tenger hívja,
Amit a szél hátulról is megtámogat.
Lehajtja az elfáradt, gyenge fejét,
Egy kemény fatörzs neki az ágya,
Szépen, lassan behunyja a két szemét,
S az álmában is hazáját áldja.
Léptei alatt nyikorog a deszka,
S a kormányt a kezeiben tartja.
Kiengedett vitorlája rég hervadt,
De a figyelme sohasem lankad.
Óh, legédesebb vágyam, ki vagy te?
Aki körül a madár dalra kel?
Hol lelked földet ér, nő egy virág,
S a szépségétől a hideg kiráz.
A fekete éjszaka, az éltető fény hiánya,
Mint holtra a fehér lepel, úgy terül rá a tájra.
Isten lámpásai az égi pusztán világítva,
Magányos kalandozónak az utat megmutatva.
Gipsz van a kezemen, erős gipsz, ami körülöleli egyik végtagom,
Régen le szeretném venni, de valójában soha nem akarom.
Hatalma végtelen,
Mint a Föld tengere.
Fekete tornyait
Hold világítja meg.
A nyárreggeli napfényt
Sűrű erdő szűri át.
Bevilágítja a talajt,
A fák
Lombkoronáját.
Halld szavam, ember, halljon minden lélek!
Ne higgyetek a szépítő szavaknak!
Mert mindegyikőtök egyforma,
Nem hasonlít a test, lélek egymásra!
Eltűnt életemből a fény.
A fény, mi vezetett mindig.
Mindig, mikor szükség volt rá.
Ő utat mutatott végig.
Ott van benn, a sűrű sötétben,
Fekete ködbe van burkolózva,
Keres, de életem nem találja.