Vizniczki Pál
Fa árnyékában könnyen él a dudva,
hiába süt a nap, égetni nem tudja!
Hej, Teremtőm, gyarló az ember,
ha tenni kéne másokért,
azt már bizony nem mer!
Mikor tükörbe nézek, egy öregembert látok,
de legbelül úgy érzem, még nem ott járok!
Vajon mi ez a kettősség bennem,
lehet, csak az öregedés küzdelme tréfál meg engem?
Rohan az idő, s eltűnik a pillanat,
nem tudod, melyiket felejted, s mi az, ami megmarad.
Mondhatod, ennek az évnek végre vége,
nem kívánom, csak a hátam közepére!
Nem vagyok zenész és nem vagyok költő sem,
Mégis, te világ, érzek valamit a rezgéseidben,
Nem tudom, miért nyílik domboldalon virág,
Csak azt tudom, szeretlek, te gyönyörű világ!
Kik átéltek rossz időket, nem sírják azt vissza,
mindig csak előre nézz, mert ez az élet titka!
Nem lesz már semmi olyan, ez bizony igaz,
átélted s túlélted, legyen ez öröm és vigasz!
Nem írhatok én most néktek
kedveset, se szépet,
azt kell mondjam, harcban állunk,
ezt megértsétek
Mint lágy szellő, amit épphogy csak érzel,
mint kelő napsugár, mely harmatot érlel,
mint hamvas szirmon csillanó, illatos pára,
mint Hold fényén táncoló pillangó szárnya...
Megannyi szómat tengerbe vetem,
az írás erősebb, látom és hiszem,
összeköt embereket s népeket,
szétszedhet országokat, lelkeket!
Egy kép, egy szó, egy gondolat,
mi ebből az évből megmaradt,
de mire emlékszel majd szívesen
legbelül, magadban, odabenn?
Még meg sem születtél, ő már aggódott érted,
szívében előre elkészített egy helyet néked,
a szeretetnek milyen különleges formája,
várni, hogy megszülessen a várva várt unokája.
Sok emlék s érzelem az őszi avarszőnyegen
Súgják: nem élek már, de mégis létezem,
Valóság ez bizony, nemcsak képzelet,
Nem jár a lábam, mégis utánuk lépkedek.
Nagy kérdés a világban, tudom,
miért kell elmenni, fel nem foghatom,
ha bűnért való fizetség, hát legyen,
de a meg nem született ez ellen mit tegyen?
Ülök hátradőlve, kissé megkopott székembe`,
na, nem Párizsban a sanzelizén, csak itt
hátul, a csirkéim között a diófa tövén,
nézem a madarakat, ahogy kapirgálnak,
s elmélkedem a világ dolgai felett,
kettő pont lent a lábamnál csipeget.
Hej, te magyar, te magyar,
a szíved vajon mit akar,
szeretni országodat s néped,
mégis itt hagynád talán végleg?
Jöjj már, jöjj már, tavasz,
keltsd fel szunnyadó vágyaimat,
szerelem lángjával söpörd ki a telet,
nyíljanak virágok mezők, rétek felett!