Vönöczki Ferencné
Bordáid rácsán túl, ott legbelül,
mellkasod börtönében
vöröslő kis húscsomó,
mely ijedten zakatol,
mert érzed, álmaid összetörtek...
Kőpad, kőfal, kőszobor,
kővé vált szív nem dalol.
Régmúlt idők, csend, magány,
kőkereszt felett faág.
Hajnali fényben fürdik a tájék,
kellene már a szívnek a játék.
Jöjj közelebb, hogy halljam a hangod,
nem kell hazug szó, csak önmagad adnod.
Újszülöttet várunk itt,
ki majd felül a trónra,
2021-nek ő lesz az utóda.
Tegyük össze kezeinket,
és úgy kérjük tőle,
hogy minden embernek
legyen szebb jövője.
Ha érezném ajkad ajkamon,
átvállalnám a bűnödet,
poklok poklát megjárnám,
ha mondanád, szeretsz.
Szelek szárnyán suhant az idő,
Galambszárnyon szállt a szerelem.
Lombos fák alatt a kis padon
Mondd, találkoznál-e újra énvelem?
Zsebembe tennélek,
mint színes ceruzát.
Így színeznék veled
sok száz édes csodát.
Színek, levelek, formák
szirmaikkal, illatukkal
beszélnek hozzád.
Csodálj, de ne érj hozzám!
Hullámok hátán csillog a napfény,
fodrozódik, táncol a sok fehér tajték.
Testem átkarolja, elmerülök benne,
mintha a szerelmem két karjába venne.
A jövő
Kezedben tartod a boldogságot,
kezedben tartod a jövőt.
"Ez a bor lelket ád", azt mondja a nóta,
csakis jó bort igyál, ne gondolj vinkóra!
Villánynak jó bora lelkedet vidítja,
egy jó ebéd után ezt töltsd poharadba!
Fénylő csillagunk a Nap,
ő éltetőnk, imádjuk nap mint nap.
Létünk nélküle nem létezik,
nem terem a föld,
s az emberiség éhezik.
Néma, fehér tájban
fagyott fák közt
fut tova a kis patak.