Vönöczki Ferencné
Néma, fehér tájban
fagyott fák közt
fut tova a kis patak.
Pampuska
Mulassunk, vigadjunk, ha már összegyűltünk,
előtte azonban még pampuskát süssünk!
Keverjük, dagasszuk, verjük ki keményen,
dolgozzon a kezünk rajta most serényen!
Semmi motoszkál a fák közt.
Magány és csend néz szembe vele.
Édesapánk egy új csillag az égen,
szeretettel fogtuk kezét
még nem is oly régen,
de elment ő, és ott van
az örök fényességben.
Elgondolkodtam eddigi létemen,
mi volt benne a jó, vagy épp mi nem.
Száz gondolat cikázott át az agyamon,
még az is, mi olyan furcsa magamon.
Gúnyos arcú
gonosz fattyak
torzult vigyorral
röhögnek rajtam,
ki valódi, igaz,
szebb életet akartam,
de alig vagyok több náluk,
bár van ágyam...
Én még nem tudom, mi az, sírni utána,
én csak azt tudom, életem eddig is kísérte.
Én még foghatom kezét, mehetek hozzá,
én még szeretve őt térdelhetek eléje.
Elrontottunk mindent,
ezért lett fekete a tavasz,
hiába nyílnak a virágok,
önfeledten nem nézhetjük azt.
Nevem még csak Gyuszika,
Jön-e hozzám nyuszika?
Ezt kérdeztem magamtól,
Udvaron a kakastól.
Amikor az ég úgy ég,
mintha tűz lobogna valahol,
mint mikor a föld gyomrából
felszínre tör a láva bugyogva.
Víz tükrében álmot látok,
magukat csodáló fákat.
Tükörképük tükörképem,
elmerül az ég kékjében.
Tűzvörös betűkkel írom fel az égre,
a felhős fehérre vagy az azúrkékre,
hogy aki felnéz rá, az mindenki lássa,
az édesapámnak nincsen, nem volt párja.