Vönöczki Ferencné
Hullámok hátán csillog a napfény,
fodrozódik, táncol a sok fehér tajték.
Testem átkarolja, elmerülök benne,
mintha a szerelmem két karjába venne.
A jövő
Kezedben tartod a boldogságot,
kezedben tartod a jövőt.
"Ez a bor lelket ád", azt mondja a nóta,
csakis jó bort igyál, ne gondolj vinkóra!
Villánynak jó bora lelkedet vidítja,
egy jó ebéd után ezt töltsd poharadba!
Fénylő csillagunk a Nap,
ő éltetőnk, imádjuk nap mint nap.
Létünk nélküle nem létezik,
nem terem a föld,
s az emberiség éhezik.
Néma, fehér tájban
fagyott fák közt
fut tova a kis patak.
Pampuska
Mulassunk, vigadjunk, ha már összegyűltünk,
előtte azonban még pampuskát süssünk!
Keverjük, dagasszuk, verjük ki keményen,
dolgozzon a kezünk rajta most serényen!
Semmi motoszkál a fák közt.
Magány és csend néz szembe vele.
Édesapánk egy új csillag az égen,
szeretettel fogtuk kezét
még nem is oly régen,
de elment ő, és ott van
az örök fényességben.
Elgondolkodtam eddigi létemen,
mi volt benne a jó, vagy épp mi nem.
Száz gondolat cikázott át az agyamon,
még az is, mi olyan furcsa magamon.
Gúnyos arcú
gonosz fattyak
torzult vigyorral
röhögnek rajtam,
ki valódi, igaz,
szebb életet akartam,
de alig vagyok több náluk,
bár van ágyam...
Én még nem tudom, mi az, sírni utána,
én csak azt tudom, életem eddig is kísérte.
Én még foghatom kezét, mehetek hozzá,
én még szeretve őt térdelhetek eléje.
Elrontottunk mindent,
ezért lett fekete a tavasz,
hiába nyílnak a virágok,
önfeledten nem nézhetjük azt.