Vönöczki Ferencné
Víz tükrében álmot látok,
magukat csodáló fákat.
Tükörképük tükörképem,
elmerül az ég kékjében.
Tűzvörös betűkkel írom fel az égre,
a felhős fehérre vagy az azúrkékre,
hogy aki felnéz rá, az mindenki lássa,
az édesapámnak nincsen, nem volt párja.
Uram, Teremtőm, kérve kérlek!
Ne hagyj el Te és a remények!
Nyissák még rám azt az ajtót,
a kopottat, azt a nyikorgót.
Templomokból száll az ének,
boldogok az ifjak s vének.
Karácsonyi kalácsillat
tölti be a kertet, rétet.
Bús dalt sír az őszi szél,
a nyár szerelme már nem él,
búcsúja sokszínű, hulló levél,
ezt ringatja vörös kabátban,
dajkálja, miközben sóhajt,
forró csókod hol van már,
máshol jársz, csalfa nyár,
nézz vissza még, súgja a szél...
Fények közt szitál a csend
minden színesen ég idelenn
fátylat sző a vöröslő idő
fenyők csúcsa az eget böködő...
Oly távol van közelséged,
karolnálak, de el nem érlek.
Bús fejem hajtom hát feléd,
szirmom vesztve borulnék eléd.
Tedd meg, ó, jó sors, tedd meg azt nekem!
"Csak jókedvet adj", csak azt adj nekem!
Lám, megöregedtem, minden tagom fáradt,
készülök elhagyni az árnyékvilágot.
Tizenkét hónapom oly sok mindent hozott,
volt bizony, hogy sírva teltek el a napok.
Zúg, tombol a vihar,
félek, jaj, mit akar?
Tajtékzik a kékség,
tán elnyel a mélység.
Jácintok édes illata simogatja lelkem,
mint arcomat a fényes nap sugara,
vállamon a boldogság kék madara.
Csodás az érzés, mit dobol a szívem.
Illatozó nyárból sárdobáló ősz lett.
Szerelmed az eső kimosta belőled.