Voodoo
Ikerszonettek négy szólamra
Mikor megszülettünk, csillagok gyúltak,
beragyogták az égboltot felettünk,
megjósolták jövőnket, s nem hazudtak,
követtek minket, akárhová mentünk.
Innen vagy messze túl a horizonton
hét angyal kísér, semmitől se félek,
magamat régóta hiszem már, s mondom
Szindbádnak, a legendás tengerésznek.
Vajon miképp rohant el mellettünk ennyi év,
hová tűnt a szelíd patak, napsütötte rét?
Elpárolgott jókedvünk is mára, démon-könny*
ült szemed sarkába, és felfalta a közöny
álmainkat, amiket szívünk dallamára
vágy-ecsettel festettünk a felhők falára...
Bár csillagaink rég elvesztették fényüket,
mégse hiszem, hogy sokáig bírnám nélküled...
Az álomba dermedt vidéket fürkészem
az ablak mögül a szitáló sötétben,
pókhálót sző a csend, hiába tépkedem,
belehullt az éj is, hideg és fénytelen,
felhő-szörnyek ballagnak az égi mezőn.
Sétálj egy plázában vagy zöldellő réten,
légy kiégett, vagy dédelgess ábrándokat,
bámulj tó vizén úszó hattyúkat éppen,
vagy óceán partján csendes hullámokat,
pihenj kis parkban a belváros szívében,
vagy hódíts meg égig érő hegyormokat,
ülj a tévéd előtt vagy régi hintádon,
felidézve múltba hullt gyerekkorodat...
Nem gondolsz a távolságra, míg nem áll közétek,
míg nem fest remény-délibábot szíved falára,
a Nap sem hiányzik, s még a sötétet sem féled,
míg nem olvad álmos vidéked az éjszakába,
csak akkor csodálkozol rá, hogy a napfény éltet,
mikor beborul, esni kezd, s szivárványra várva
a szürke égboltot fürkészed, hátha megérted,
Isten könnyei miért hullanak a világra...
Messze onnan, ahol lenni szeretnék,
kérdezek, pedig választ keresnék,
a színek kódok, a hangok rejtjelek,
senki sem érti, mit jelentenek,
elszállt, ami volt, ami van, elszalad,
vágyott jövőnk illúzió maradt...
Táncolj velem, mintha nem lenne holnap,
mintha ez lenne az utolsó táncunk,
bár fejünkben nagy szavak kavarognak,
nélkülük is jól tudjuk, mire vágyunk.
Bár még alig múlt hét, és káprázik az ég,
már ott toporog a horizonton az éj,
bús árnyakat fest, szétszélednek a tájon,
mint éhes tintafoltok az égi vásznon,
és mikor már nem marad rajta több azúr,
a Nap izzó korongja is a mélybe hull.
Mindjárt éjfél, már hűvös szellő simogatja vidékem,
néhány perc, s megkondul a kis kápolna harangja,
még ásít egyet, és eltűnik az este az éji sötétben,
itt maradok feneketlen csendszakadékba zuhanva.
Álmatlanul forgolódtam az ágyban
a fojtogató szoba-magányban,
az éjfél már zongorám előtt talált,
zenével éltem túl az éjszakát,
a felhők közül kimosolygott a Hold,
talán tetszett az előző akkord,
egy fénylő alak szaladt az ég alatt,
beragyogta az alvó házakat...
Estére a kertben tucatnyi pálma nőtt,
tenger hullámzott a kapu előtt,
egy nagy hajó lebegett a kéklő vízen,
álmom küldte értem, hogy elvigyen,
máskor felszállok, és máris indul tovább,
de tegnap csak bámultam tétován,
mert mire jó egy álom, ami véget ér,
elvarázsol, s elrabolja az éj.
Magamban már elsuttogtam: szeretlek,
de ennél ezerszer többre vágyom,
egyszer majd elindulok s megkereslek,
hogy legszebb álmom valóra váljon.
Régen csak úgy megtörténtek a dolgok,
szerelmek jöttek, szerelmek mentek,
mikor szabad lettem, nem lettem boldog,
gyűlöltem a házra borult csendet.
Éjjel hozzád álmodtam magam megint,
bár hétágra süt a Nap rendszerint,
most nálad is épp az éjszaka honolt,
a környéket beragyogta a Hold,
csak bámultuk szótlanul, kéz a kézben,
elszálltak gondjaink a lágy fényben,
sajnos az álmom elrohant, mint máskor,
vár(t) az ágyam hajnalhasadáskor.