Voodoo
Néha úgy érzem, angyal őrzi a léptem,
talán az Ég küldte hozzám hű követét,
csak álmomban találkoztam vele régen,
ma velem marad, míg újra leszáll az éj,
a kottákat lapozza a gyertyafényben,
szárnyával felszítja a kandalló tüzét,
együtt repülünk minden varázsos éjen,
még ha vihar dúl is kint éppen, elkísér.
Eddig tagadtam, de leírom, üsse kő,
ez a tél végi ünnep mindig meghatott,
bár ilyenkor, tudom, a rózsa a menő,
szívesebben írok egy könnyű dallamot,
és ezzel a lepkeszárnyakon libbenő
szépséggel köszöntöm a Valentin-napot.
Bár a tavaszt festette az égre a tegnapi alkony,
éjszaka bősz orkán száguldott végig a parton,
tépte szegény fákat, hogy egy ép águk se maradjon,
égzengés keltett, pedig így sem túl sokat alszom.
Emlékszem, ezüst lepelbe bújt az este,
a Hold jeleket rajzolt szemedre,
kérdeztelek, de csak megvontad a vállad,
fogalmam se volt, hogy mit csináljak,
végül felnéztél és azt mondtad: elmegyek,
ne haragudj, nem tudom, mit teszek...
Talán kavargó örvénynek látod a múltad,
és úgy tűnik, könnyen belefúlhatsz...
Álomfelhő
Első varázslatom egy különös álom,
amire csak vágysz, én eléd tárom,
amikor elalszol, az is megtörténhet,
hogy egy bárányfelhő eljön érted,
elsőre biztosan plüssállatnak néznéd,
ám repül veled, akár a szélvész...
Bár a Nap már elbújt a láthatár mögött,
a Lány csak áll tétován új képe előtt,
túl kék az ég, a mező pedig túl zöld lett,
vadvirágokat fest, és fodros felhőket,
pillangók "libbennek a lenszín sugárban",
így már él a rét, és az ég sem hibátlan.
Sokat utaztam, mert kísértett a múltam,
egy üres házban ránk törnek emlékeink,
céltalanul bolyongtam, pedig jól tudtam,
nem menekülhet, aki csak hátratekint,
végül hazatértem, talán csak meguntam,
hogy továbbkeressem a kincset, ami nincs.
Esik. Angyalkönnyek fürdetik a várost.
Az ablak előtt áll, és most is magányos,
s most is kinéz: vajon hová lett az a tél?
Se hó, se jég, se csillagok, felhős az ég.
Mikor a Nap felébred és ránk mosolyog
az égen, azt kívánjuk, hogy elkísérjen,
te is mosolyogj, s bárki látja mosolyod,
jókedvében hinni fog a szép mesékben,
mosolyogva számold az esőcseppeket,
ha bús felhők festik szürkére a kéket,
ragyogj a Nap helyett, ha puha fellegek
hátán álmodik éppen... valami szépet...
Ha zene lennél, egy-egy jéghideg éjen
kotta nélkül is örömmel eljátszanám,
lassan szétáradnál az egész vidéken,
s aznap a tavaszról álmodnának a fák...
Már rég elmúlt éjfél, az angyal elkésett,
kapkodva lépkedett a frissen hullt hóban,
megállt az ablakom előtt, és benézett,
kényelmes hintaszékemben ringatóztam,
bámultam a tűzben születő meséket,
sorban villantak fel öreg kandallómban,
főnix táncolt bennük, felszállt és elégett,
s egy új mesében feléledt azon nyomban.
Megfagyott a szó, mikor beteg lettél,
lassan elmerült a világ csendedben,
közben már az őszt is elnyelte a tél,
csak emlék a nyár didergő lelkedben.
Ugye, hallod? A szél ma neked hegedül,
ma éjszaka nem maradsz egyedül,
nem kínoz a magány klórszagú szobádban,
nem vergődsz álmatlanul az ágyban,
nem törnek rád ijesztő, monoton hangok,
egyetlen gép sem zúg, sípol, kattog,
mint egy alvó szörnyeteg, végre elmehetsz,
holnap reggelig nem leszel beteg.
Hét angyal vett körül, mikor megszülettem,
figyelték léptem, bármerre mentem,
megtanultam, hogy az életünk elszalad,
pillangószárnyon száll a pillanat,
felröppen, és egy virág szirmán megpihen,
az elmúlás üzen mindegyiken.