Voodoo
Már rég elmúlt éjfél, az angyal elkésett,
kapkodva lépkedett a frissen hullt hóban,
megállt az ablakom előtt, és benézett,
kényelmes hintaszékemben ringatóztam,
bámultam a tűzben születő meséket,
sorban villantak fel öreg kandallómban,
főnix táncolt bennük, felszállt és elégett,
s egy új mesében feléledt azon nyomban.
Megfagyott a szó, mikor beteg lettél,
lassan elmerült a világ csendedben,
közben már az őszt is elnyelte a tél,
csak emlék a nyár didergő lelkedben.
Ugye, hallod? A szél ma neked hegedül,
ma éjszaka nem maradsz egyedül,
nem kínoz a magány klórszagú szobádban,
nem vergődsz álmatlanul az ágyban,
nem törnek rád ijesztő, monoton hangok,
egyetlen gép sem zúg, sípol, kattog,
mint egy alvó szörnyeteg, végre elmehetsz,
holnap reggelig nem leszel beteg.
Hét angyal vett körül, mikor megszülettem,
figyelték léptem, bármerre mentem,
megtanultam, hogy az életünk elszalad,
pillangószárnyon száll a pillanat,
felröppen, és egy virág szirmán megpihen,
az elmúlás üzen mindegyiken.
Az első parancsolat (és a többi)
...több milliárd földlakó éhes és fázik,
pusztul a világ, a szeretet hiánycikk,
a világűrben ebből semmi sem látszik,
elértünk Mózestől a Mátrix koráig,
de idelent Isten ugyanúgy hiányzik.
Éjszaka... (f)elszállok, átvágok a Galaxison,
és a végtelen kapuját is gyakran elérem,
máskor pillangóként szárnyalok és nektárt iszom,
sajnos, álmomban minden annyira más, mint ébren...
Rég nem láttalak, valamit elrontottam,
álmomban nélküled indulok s érkezem,
pedig éveken át rólad álmod(oz)tam,
rám mosolyogtál, ha becsuktam a szemem,
hittem a Holdban, a messzi csillagokban,
de fényük megkopott, az éj sötét verem.
Hajnali három, és még a Holdat várom,
bőrig ázom, ingem is szaggatja a szél,
parázsló szemek néznek rám a tócsákon,
de már régóta nem rémít meg a sötét,
remélem, hallod, hogy a neved kiáltom,
mert hangomat a vihar zaja tépi szét.
Áll egy fiú a tenger partján, valahol messze,
megtölti tenyerét, hogy vízét kimerje,
a szomjas homokra önti, az nyomban felissza,
azt gondolja, feltárul Atlantisz titka,
álmában már körbejárta az elsüllyedt várost,
karnevál volt, s egy kacér sellővel táncolt,
most kijár a partra, szíveket vés egy sziklára,
és napnyugtáig a tenger lányát várja.
A Végzet többnyire a gyengéket sújtja,
pedig ők a legvédtelenebbek,
segíthetne is, de beléjük rúg újra,
hiába kérik, nem ad kegyelmet,
átkot szór útjukra, és mérget a kútba,
amelyből új reményt meríthetnek,
még betegségüket is hosszan elnyújtja,
és lelkükbe félelmet csepegtet....
Két szívdobbanás között, a csend ölében
a napnyugtát nézem, ahogy szoktam,
ennyi az Élet: egy fénylő gömb az égen
fellángol, s szinte máris ellobban,
csak egyetlen csepp az idő tengerében,
hullámot sem vet, ha belecsobban,
de a Végtelen ragyog e cseppnyi fényben,
egy pillanatban is minden ott van.
Fázik a Hold, árnyéka is reszket, idén kemény a tél,
persze, hiába üldögél a Nap elhagyott szekerén,
a legutolsó reménysugár is rég jégcsappá dermedt,
még ott lóg az Idő peremén, de bármikor leeshet,
hallgat a fény, csendjébe fagyott jégfolyó a Január...
Hosszú és reménytelen, a januárt ki nem állom,
s ugyan mit szeretnék a félhomályos februáron?
Fagyban, szélben és hóesésben a márciust várom,
azt számolom, hány nap van tavaszig, 1, 2, 3...
Egy aranyhal, egy szirén és más illúziók
A látszat mindent valami másnak láttat,
álmot fest, megmozgatja fantáziánkat,
s mi repülünk a festett tájban boldogan,
épp olyanná varázsolja a "nem olyant",
amilyennek mindig is látni szeretnénk,
ha rajtam múlna, többé fel se ébrednék.
Becsapjuk magunkat, még én is elhittem,
hogy Elvis él, és szeret minket az Isten...
Mikor kicsi még, féltőn nézi gyermekét,
s örömében potyog édesanyja könnye,
ha felnőttként más helyen éli életét,
azért sír, bárcsak hamarabb hazajönne,
pedig kár azokért a drága könnyekért,
felnő, de ő az anyja marad örökre,
persze, egy számítógép is aranyat ér,
ha bármikor láthatná, ritkábban bőgne.