Vörös István Áron
Egy vagyunk mi minden képen
egy család egy udvar zöldjén
egy vagyunk mi mindenképpen
egy létnek a közös földjén
Most akkor mondd meg, mi legyen
Most akkor mondd meg, mi legyen,
mert más eddig még nem tette,
és olyan üres van idebenn,
hogy már a semmit is felette.
Szállnak fehér infúziók,
a horizonton siklanak,
szívformájú illúziók
metszetének hívtalak
Egy nem ballada a Poet-óvó hőstől
Messzi tájról érkeztem lábam megvetni,
még nem ismeritek nevem s annak honát,
de egyszer még az enyém fogja vezetni
a legnépszerűbb szerzők dicső névsorát.
Átdolgozott budapesti kalandok
Elalibiztem ezt az évet is.
Egy albérletbe költöztem.
Számot nem írok a bérletre,
mert Blaha Lujzának öltöztem,
még a végén leszállítanak.
Rég elragadott képek ragadnak rád, te, rabnak
szólított. Betűként rád vetülnek a ragnak,
meg bérelt bérházuknak, s lefolyt, szép mázuknak
földön élő tócsái a szűkös haragnak.
120 kilométer: enyhe filó, kétely,
per óra. Keresztet vetett a szervóra...
Csak ülnek, körben: megfáradt kornyika.
Közben enyhe gitárszóló vigasztal,
a cimbalom mögött ülő pimasszal,
majd felcsendül az éj-elektronika,
egész színpadot magára borítva.
Nem láttam még hajnalt először nézni,
ahogy sírógörcsbe rándulva száll ki
kényelmes, égi bölcsőből, s tán érzi,
ha még tudni nem is, hogy talán bárki
büszke gyermekeként tud majd még élni.