Vörös Judit
Árnyaim még most is bennem élnek...
Felébrednek ködfagyos hajnalon,
elsötétült szolgái az éjnek,
megtapadnak minden gondolaton.
Alszik az éjszaka,
alszik a város,
csillagok halmaza
gyengén opálos.
Ó, tavasz, te áldott! Hát eljöttél újra...
Tél-gyötörte tájat kikelet szólítja,
napmosolytól ragyog az égnek azúrja,
természet az arcát fény felé fordítja.
Keserű vonások,
fájdalomvirágok...
Gondokat hordozók,
szívembe markolók.
Odakint fagyot terelget a szél
uralkodva dermedt, téli tájon,
hópelyhekkel bitorlón táncra kél,
átnyargal a hófedte határon.
Egyszer volt, hol nem volt
barátság elveszett...
Mint fáról bús madár,
hirtelen elhessent.
Egyszer majd, ha porrá válok,
szállok, szállok a gyors széllel,
tovatűnő világomban
utoljára nézek széjjel.
Új évben az új napok
vajon mit rejtenek,
lesznek-e még dalok,
mik szépen zengenek?
Elment ez az év is,
ballagott békében,
itt hagyott számomra
ezernyi emléket.
Ha eljő az ünnep,
fogd meg a kezemet,
öleld át vállamat,
szeressél engemet,
mondj el egy imát
az elmúlt évekért,
reménybe ágyazott,
rövid jövendőnkért!
Néma éjben, csillagfényben,
szikrázóan fehér télben,
szarvasszánon csengő csendül,
havas ágon, bokron rezdül.
Fehér pelyhes ragyogásban,
szarvas-vágta száguldásban
szánkó repül, csengő csendül,
gyermekeknek üdvözletül.