Vörös Judit
Fehér éjben csillag ragyog,
havas tájban fut a szán
ajándékkal megrakodva,
Télapóval gyorsan száll.
Sárga levél, színes levél
hullik, hullik szüntelen,
peregnek az ősz álmai
földre esve csendesen.
Feltörő vágyak bércein túl
semmibe porlik az akarat,
láncait csörtető megnyugvás
reménynek nem ígér hatalmat.
Temető kertjében,
sírod előtt állva
elcsitul a lelkem,
nem menekül gyászba.
Búcsúzom a nyártól,
izzó aranyától,
múló, szép napjaim
meleg sugarától.
Néztem a csillagokat s távoli végtelent.
Úgy terült rám, mint egy nagy, sötét színű palást...
Foszlanak már színei a nyárnak,
felkacagó napfény odébbáll,
fakó égen kósza felhők járnak,
levegőben ősz-ígéret száll.
Fülledt, nyári éjszaka,
teliholdnak méztitka
átcsorog a lelkemen
talányokba elmerülve
ezen a szép éjjelen.
Adj nekem, Istenem,
adj nekem nyugalmat,
érzelmek feletti
korlátlan hatalmat!
Fekete éjszakában haldoklik a táj,
száraz kórókat sodor görgetve a szél.
Olyan sűrű most a csend, hogy már szinte fáj,
sötét borzalom sejtelme szivárog szét.
Számtalan titok őrzője,
hatalmas, kéklő tengerár.
Állok partodon tűnődve,
előttem ködlő szemhatár.
Hej, de gyorsan elszálltak az évek!
Az ifjúság csak álom már nekem...
Elmélázva vissza-visszatérek,
pár boldog nap emlékét keresem.
Tavasz fénye csenden ébred.
Sétálni hív a természet,
bolyongani a határban,
fűnek, fának otthonában.
Bujkál a határban
a tavaszi szellő,
fújdogál tétován,
kicsit elmerengőn.