Vörös Judit
Közelgő ősz színe
rácsordult lelkemre,
nyár-szőtte álmaim
halványra festette.
Alkonyatkor tenger vizén
megcsillan a napsugár,
csábítóan felém kúszik,
hogy rálépjek, arra vár.
Esőcsepp, harmatcsepp
csillog a fűszálon,
álmos reggel kószál
bokrokon és fákon.
Lelkem száll, vágyam száll
tengerek partjára,
ott, ahol kék víznek
fodroz a hulláma.
Nyár tüze köröttem
forróságban izzik,
bár heve lelkemet
halványan érinti.
Álmok útja ködbe vész,
az időm lassan lejár...
Mögöttem marad a sors,
a végtelen csendje vár.
Jött a hajnal és mosolygott,
bekopogott az ablakon...
Kísérte őt a rigó-ének,
köszöntve a fázós reggelt.
Hol van már, hová lett
szabadság világa?
Elsorvad, nem nyílik
rab lélek virága...
Magány homályából
feldereng az arcod,
a fájdalom ekkor
a szívembe markol.
Mit tegyek, hogy hinni tudjak
holnapomnak igazában,
s megvetni a lábaimat
sodró létem viharában?
Olyan a szemed, mint
tenger végtelenje...
Csodás kékségében
halk rejtelmek bújnak,
ígéret, kalandok,
szívemen remegve,
vágyódó sóhajjal
a fülembe súgnak.
Csodaszép a reggel,
már a Nap is felkelt,
szobámnak falára
sárga fénnyel dermedt.
Lomha nap óráján
borong a gondolat,
messze kalandozik,
idéz múlt napokat...
Kis ibolya, kék ibolya
kinyílott a télben,
nem gondolt rá, hogy nincs tavasz
már ebben az évben.