Vörösmarti Daniella
Kikészítek egy új lapot neked.
Látom, ezt már bőven teleróttad.
Tavaszi befejezetlen
Hova lett az idill békés semmije?
Hova lett a szájba vett és kiköpött
ígéretek kusza koszorúja?
Mikor tűntem el ennyire?
Még kavarog a szél közöttünk,
De messze van már a vihar.
Még eped a száj a csókért,
Még füstöl a kézben a szivar.
Ha már semmi nem lesz,
Én még mindig ott leszek magamnak.
Haladnak az évek, optimizmusom kopik,
Lassan cinikussá válok.
Hova meneküljek?
A karjaidba, vagy el onnan?
Honnan vegyem a bátorságot,
Hogy helyetted is döntsek?
Az ajtó nyitva.
Benézhetsz rajta,
majd ha már nem hallod
a lépteimet.
Vékonyodnak a lábaim.
Az emberek már alig látnak.
Aki lát is, nem is tudja, hogy
Levegőnek nevezzen, vagy lánynak.
Van bennem valami elhaló bizalom irántad.
Valamiféle kifacsart, jövőtlen derengés,
Merengés a múlton, jelenen, jövőn.
Mint egy kiürült, cseppektől csillogó ásványvizes flakon.
Rebben-e pillád, ha leesik a hó?
Üldözi-e karcsú nyakadat a szél?
Szíved helyén őrzött kis acél
rögödön van-e elég takaró?
Otthonodból hazatérhetsz végre.
Lehelj csókot a törött csempére,
Szagold meg a csorba polcokat,
Nézd meg utoljára a kávéfoltokat!
Emléked még lelkembe
Haza jár néha,
Feltépni a léha,
Elfertőzött sebeket.
Az érzéked megosztani kényszerül
Mindent, mit
Szeretsz.
Lásd, lásd, hogy merem a vizet!