Vörösmarti Daniella
Porzik a hajnal az ében ágú éjen,
Selyemport hint a világ hátára,
S mint repedt üst, visszhangzik a télben
Az emberség és bizalom fejfája.
Keblemre vonom ezt a hideg világot.
Mellem halmai ölelik a csöndet.
Üres voltam.
Egy papír, amit az emberek
Karmaikkal, szavaikkal telekarcoltak.
Legrosszabb szerető vagy a sok közül.
Hűséggel adózó szerelmes hívedet
Szavakkal magadhoz láncolod, keményen,
De vasvillával hányod el magadtól a szíveket.
A melodráma sós, sűrű, édes
Mocskában forgunk mindketten.
Romantikus eszközökkel élünk,
Kidobunk mindent, ami kényes.
Jaj, Világ, közel vagy nagyon!
Gyerekből nő, nőből asszony
Olyan könnyen lesz.
Csitt! Nem hallom a csendet.
Maradj hát néma, Nagyvilág!
Korhold máskor a létéért lopó,
Kószán tengődő banditát.
Gyorsan, hirtelen, jövő nélkül
Fussunk bele ebbe a vak világba!
Kergetőzzünk együtt a síneken,
Az lesz az első, aki nem néz hátra!
Csend volt. Állott, poros csend.
Játszi pilláimra a ködös Sötét
Apró harmat-könnyeket csent.
Pörögnek a fekete-piros árnyak,
Köztük tenger-csillámlón árad a fény,
Galambkezek galambkézbe omlanak,
Majd forogva, szökellve tovább szállnak.
Egy nap rádöbbentem,
Látnom kell téged még egyszer.
Kerestelek mindenütt már,
Legyen az asztal, fiók, szekreter.
Csüngsz a hídon, mint az a
Gyümölcs a fán,
Áhítattal, kínnal tetézve,
Félszegen, bután.
Gyere és játszunk valami újat!
Nézzünk lepkét, szeljünk szivárványt,
Kaparjuk földbe a satnya múltat,
Blöfföljünk kezünkben király-párt!
Bánatos, öreg fák
Mind lefelé néznek.
Elmázolt gyász-arcok
Új teremtést kérnek.