Vörösmarti Daniella
Bár a hajnal csapodár,
lenge szoknyádon körbejár,
bőrödön gyöngyvirág.
Szürke a világ, feledte kékjét.
Poros hamut viselnek a cinkék.
Minden csak sóder, fém és beton:
A város, a park, a tér és a peron.
Tömeg kering körülötted.
Nyájas szavak, sóhajok,
Diccsel ékített jelzők,
És más egyéb szófajok.
Didereg a vonat,
Didereg a peron.
A játékos szél hajamba
Kis kóctincseket fon.
Ülök a fal mellett, ég már a vállam.
Átkozom az ötletet, hogy ezt, kipróbáltam.
"Lásd magad előtt, hogy lila az árnyék!"
Ilyen utasítást egy életben sem várnék.
Kövemen ülve nézem,
Hogy járkálnak körbe az emberek,
Hogy mártják hamis mézbe
Kezüket a csalfák és ellenek.
Hajnalnak dús öble!
Sötét vized alá bukom,
Odalent alkony vár.
Ó, mint édes, hegyes szurony.
Valami dobog odabenn
Fűt, mint örök katlan.
Ez az egy megmaradt nekem,
A többit mind feladtam.
Szobámban csend, félhomály.
Édesen fátyolozott való.
Nincs benne félsz, csúf ármány,
Vagy a szívembe döfött karó.
Halk moraj az ajtó felől.
Nem türelmetlen, haragos
Lendülő ököl, mi elől
Eltántorodnék: a kapu.
Fehér habjai mögött a
Csillagok, mint igazgyöngyök
Ragyognak a mélységekben.
Örvénylenek, akár csillagködök.
Új létnek hívogató forrása!
Hadd álljam alád, csak még egyszer!
Légy te az segédkező felcser,
Ki a haldokló harcost gyógyítja!
Mint mikor pergő nyár után
Borús ég fedi a tájakat.
Mint zord tél nyomán, hó paplan
Altatgatja el a házakat.