Weiland Máté
Fejemben feslett gondolatok derengnek,
Van ilyen... én mégis ezen merengek.
Hogy a becstelen világ, mint fa gyökeret,
Észrevétlenül vetett belém rögöket,
Melyek kicsiszolnak szépet, jót, aranyat,
S szívem helyén csak egy aljas kő marad.
Kinn ülök most a pitvaron,
Vas hintaszék lágy ölében,
Tollat, papírt ragad karom,
Jaj, nyugalmam de törékeny.
Kezemben könyv alátétnek, egy papír s toll,
Odakünn már sötétség honol,
Gyomromat már elüli a lángos,
Fejem alatt puhul a vánkos...
Magányosan pengetem perceim az egyetemi folyosón,
Mindössze néhány trópusi pillangó, mely árnyéka mögém oson.
Természettudományi tanszéken csodálom e lepkeházat,
Szabadnak tűnő, ám rab tüneményeket röptet: vagy százat.
Aszály után az eső, mint repedezett földet
Gyógyítja szívem az érzelmi töltet...
Odakünn tél van most
Bennem mégis őszi szél uralkodó
Szívemet megannyi rács alkotó
Nem lelek lakatost.
Csak bolyongtam az élet rejtett kertjében,
melyben Rózsád régóta őrködött,
De számomra maradt észrevétlen,
rám eresztve selyemből font fátyolködöt.
Hajlott fejjel vetem meg lábam a kertben,
Oka nem a Bakony tisztelete, az, amelyben
Éppen zivatarfelhő ráncos árnyékot vet...