Z Nagy László
Végzetbe szédítő ékesség.
Emberrel született képesség.
Halálos végjáték.
A megsemmisülés.
Felnyílik az égi szem, pillája rezzenő márvány.
Kereső tekintet repül könnyű pillangószárnyán.
Viharokból jövök,
ázott ingben dacol a széllel
az élni akarás,
életerős léptek alatt
fröccsen hideg tócsa vize,
várva várt pillanat nyelvén
olvad a nyughatatlanság íze.
Hívlak,
amikor a bánat udvarában jársz.
Mosolybokrétát lengetek
igaz arcú, suttogó szélben,
időben, térben
hozzám már közel állsz.
Lángléptek,
parázson dobogó mozdulatok.
Hamuének,
kottára írott gondolatok,
izzó hangulatú koreográfia.
Emléked mennydörgése betörte ablakom,
múltszilánkok sebei holtfehér arcomon,
míg fellobban ezernyi szunnyadó láng,
melyeket fáklyaként viszek hozzád.
A vándormadarak nyila
ősz sárguló kezével felhúzva,
és az ősi ösztön repíti mind örök nyári földekre,
télen is zöldellő rétekre, völgyekbe.
Kifosztott szíved magányos,
mint távoli sziget,
a boldogság
nem ölel többé.
Zárt kertek rejtelme
leszel örökké.
Összekulcsolt kezemben
fényes csokor,
nekem nyílott virágot
egy lázbokor.
Alvó városok felett őrködő holdak
Alvó városok felett őrködő holdak.
Üstököspalástba bújik a holnap,
bíborszínű hajnalon
felriadt áldozata vagyok a gondnak.
Halk dobpergés,
távolból vitorlázó dallam,
hangjegyek bárkáiból
magasba lobbanó
képzelet-kották
metamorfózisa,
sokasodó hangszerek
erősödő hangja...
Megszakadt a hideg varázslat,
királyfi lett a csúf, téli béka.
Már színes festmény a szürke vázlat,
kitárulkozik a természet néha.
Kiléptél az est lombjaiból,
sóvárgó tekintetem elkísért.
Sötétség éjféludvarán álltam,
a holdfény foltja takart árnyékként.
Sokáig óvtál
a feltámadó széltől,
virrasztottál,
amikor láztól reszkettem,
s féltem az éjtől.