Z Nagy László
Titokkutatók
érzelemtenger mélyén.
Boldog mentőhajók
vigaszöblök szélén,
rejtélyes mélységben
lélekbúvárok úsznak,
borzongató kékségben
szeretet ölébe bújnak.
...és kiabálunk, mert élünk
Apáink elhajló árnyékában, üvegfedelű utakon,
teremtő nyárban, örökségünk kiművelt kertjében
vigyázzuk a hitet, a jóságos üzenetet.
És kiabálunk, mert élünk, hitetlenektől félünk...
Vonzalmam ellen harcoltál.
Hűségemmel játszottál.
Nem voltam féltékeny,
csak féltettelek,
érhetetlen pillanataidban
is megértettelek.
Napnyugtató hálókat vetnek
az ég felhőfodros tavára
alkonyati torreádorok.
Földillattal teli a szél,
porszirmoktól díszes.
Tűzmedál a tejút keblén
meteorgyertyáktól színes.
Pillangólét szépségében
ösztönös kedvesség,
varázslatos alakváltozó,
színpompás szerénység.
Lárvatestből menekülő,
illatozó virágszirmokra
lepkeszárnnyal elrepülő.
Hőskorok táltosain érkeznek.
Csodaköntösben született titkok,
kezdetekről mesélő visszhangok.
Csillagok kapuján túl léteznek.
Szó helyett a számon
lázrózsa nyílik.
Elhagyatottságom
varázslatban bízik.
Mint menyasszonyt a hófehér fátyol,
sokszor eltakar a lenge látszat,
aztán esküdni is lehet százat,
de a csalódás megtalál bárhol.
És egyéb ártalmas dolgok
Minden csaló mutatvány tapsot érdemel?
Hiszékenységünk bűvészporondon térdepel.
Felejthetetlen
és elérhetetlen
a múltba temetett
boldog idő,
egy szál pipacs
szerénységű,
szerelmes erő.
Negyvenhat évesen elmentél.
A bánat kövein megrekedt az idő.
Csillagrojtos hideg párnára feküdtél.
Elhagytad otthonunk, lakhelyed lett a temető.
Úgy sietsz,
elszakad a szép vágybilincs.
Úgy rohansz,
sárba hullik sok közös kincs,
ha elhagysz,
a nélküled sivatagában
semmi nincs.