Z Nagy László
Képzeletem kifutópályáiról
ábrándrepülők startolnak.
Létem vezérlőtornyaiból
gondolataim végtelenbe indulnak.
Emlékekkel áldott, szentséges évszakok,
keresztény ünnepeink értékoltára,
bűneink bocsánatos meggyónása
után virradó, áldozati napok.
A szakítás tartalma.
Féltékenység hatalma.
Hűtlenségünk sziklafala.
Érzelmeink búcsúdala.
Már kikeletről mesélnek
az ébredés csengettyűi.
A lírai lantpengető
erős kézzel akkordot fog,
elnyomott akarat
még lánckalodában
szégyenlősen vacog.
Bezárkózik a lelked,
szerelemmel ostromollak.
Titkokat nevelsz
feléd szálló sóhajomnak.
Mert olyan ember nincs, ki sohasem fél,
árnyat vet sorsunkra a riadalom,
gömbbé dagad egysíkú aggodalom.
Nem rejthet el biztosan víztiszta mély.
Némák a fagytörzséhez feszített húrok,
jéggel vert hárfa.
Forró dalok lassan kihűlnek az éjben,
hallgat a szeretet világa.
Mély, fekete csöndnek átkomponálva.
...hogy megtalálj
Ha valamikor még igazán szerettél,
akár a végtelenig követhetnél
messzire, fel a szélmarta hegyekre,
megpróbáltatás-szirtekre.
Kötelet engedtem a múltvölgybe,
hogy megtalálj rejtelmes szürke ködbe`.
Vágtat egy táltos
a mesék egén,
képzelet szárnyal,
szépeket regél.
Szép szóra szomjas számon
egy félig betemetett mosolyárok.
Arcomon kibontakozó láncolat
maszk mögé bújtatott vádakat
élesít.
A mentség sohasem szentesít.
Falak összezárt karjaiban
a test még lehet ártatlan rab,
de a képzelet szárnya,
mint kósza hópihét, felkap,
amikor az álmok kapuja kitárva,
és boldog pillanatlepkék tánca
bátorít, remények közé kerülni...
Történésekkel teleírott kövek
az út mentén, mint jelzőtáblák állnak.
Az időkatonák közöttünk járnak.
Nem segít, csak a boldogság nagykövet.
Fahéjillatú mézeskalácsfelhő
lebeg szép arcú boldogságszobákban,
kivilágított, hideg éjszakában.
Eláztat csillagszórós szikraeső.
A bűn izgalom
és fájdalom,
fekete sátáni vonzalom.
A romlottság lánya,
életünk árnya,
kísérteties fantom.
A csend Betlehemi jászolában.
Felsíró gyermeki bűnbocsánat,
anyjába kapaszkodó, hű alázat.
Sosem vész el az idő távolában.