Z Nagy László
Nem elég
Nem elég bezárni néhány ablakunk.
Lehajtott fejjel falnak visz akaratunk!
Szívekben bujdosó partizánérzés,
csaló maszkok mögött nehéz a légzés.
Fekete paraván, mint érzelemfal.
Mosolyarcú árnyjátékos sok szép szó,
árulkodás keserves lelki béklyó,
míg végső játékba a szív belehal.
Bombázó hullámokon
millió vízcsepplövedék,
a felelősség köteleiből
fonható, igaz menedék.
Fáradt vándor a magányom.
Éjszakáim ajtajában találom,
lábnyomait önmagamban keresem,
lelki sebeim reménybalzsammal kezelem.
...mint a sötétből menekülő jó árny,
riadt csillagokat terel a horizont mezején át,
ahol a hajnal tűzasszonya
égi aranygyapjúból fonja szép hálóját.
Álomtekintettel átpillantok
a világ kitárt ablakán,
ott élnek Ők, a női angyalok,
jóságabrosz létük asztalán.
Levegő szelíd vándora, kismadár,
sebesen szárnyaló, kedves teremtmény,
ha nekem dalolnál, nagyon szeretném,
és szállnék veled, ahol nincsen határ.
Elbújok, ha feltámad a szél,
hogy ne égjek hamuvá,
parazsam ne legyen lángtoronnyá,
amikor a hazug világra Nap kél.
Csak álmodtam,
elszakadt a köldökzsinór, és zuhantam.
Csak álmodtam
bíborkeretben gyöngyszemű szerelmet,
halálos borzalomban éltető jeleket,
bábjáték zsinórjaira komponált fohászt.
Susogó, halovány-kék selyemkendő.
Szélfodrok felett kacérkodó csillagrongy.
Szivárványt kikönnyező bíboreső
szívgörcsömből az életnek még kibont.
Vágyak gombostűin vergődő fogadalmak,
az óév hibás döntéseit magyarázó szavak.
Vihar kezében villámló ajándék.
Mozaikarcú, féktelen búbánat.
A várakozás éjféli őrjárat.
Lila gyóntatópalást a jószándék.
Odakinn sötét téli este,
s itt benn gyertyafény.
A hitünk várta, kereste,
örvend sok keresztény.
Virágballada
Tarka rétek virágszála.
Sziromarcú királylánya.
Kőszirt szélén kihajtottál,
ég ablakán áthajoltál.