Z Nagy László
Félelmeim, mint esőcseppek,
hullanak rám,
megriasztott érzelmeim eggyé lettek
viharos délután.
Arcomon fénylik védekező veríték.
Lelkem asztalán sok üres teríték.
Összekulcsolt tűzkezünkön fátyollánc,
aranyszegélyű, feldíszített stóla,
páros léptek nyoma süpped a hóba.
Érzelmekből felépül egy lassú tánc.
Csönd lépdel a sötétség porán.
Csönddel üzensz reggel korán,
aztán nyílik a nappal ablaka.
Szépségeddel teli kirakata.
Képzeletem karavánja
száll távoli utakon,
tekintetem megcsodálja
a fényt minden hajnalon.
Ahogy a porosodó jelen múlt lesz
emberi értékek végső határán,
mint szellemlovas, elvágtat a lágy nesz,
s fennakad a kiáltások pókfonalán.
Az árulás fennsíkján csatazaj.
A szépség határán csúf arcú baj.
Véded önmagad,
véded a házad.
Nem hidegleléssel kísért
mindennapi lázad
Nem idegen a szerelem
az örökké forgó lázviharban,
amikor önmagam keresem
valóság szakadékaiban.
A féltékenység csigaházába bújtatott
önző napokon
szeretni valakit mindig van alkalom.
Szépséged vázájában nyíló virág,
vágyaim verítékével locsolom,
titkaid, mint árnyékom hordozom.
Fényemnek ajándékozott a világ.
Néha adakozunk érzelmeinkből,
gazdára vár titkos hűséghozomány,
eljuthat lelkünkig sok szép adomány,
míg kotta lesz álmunk énekeiből.
Nehezen alszom el,
ha vadászni indul az este,
szentjánosbogárszemével
világít a szorongás
ábrázata démonian kifestve.
Több, mint örökölt fájdalom.
Több, mint hű, gyermeki szeretet.
Több, mint akaratlan ártalom.
Több, mint egy megkésett felelet.
Dőlt falakon át
elmenekítem kitartásom,
porban lélegzik
rég érvénytelen kiváltságom.
Elfáradtam,
a délután hullámai sodornak,
kikötőt áhítok,
odüsszeuszi hazatérést,
a pihenés ingyen örömét,
szédítő álomtrapézok
végtelen csendjét.
Hevesen dobog az idő szíve,
messzeség ablakában feszül a cél.
Elfut a kihívások elől, ki fél,
míg szivárvány lesz a bátorság színe.
Rózsalugasod illatát hozza a szél,
nyílik a kapu lépteim előtt,
mint örök hiányt,
cipelem az időtlen időt.