Z Nagy László
Szépséged vázájában nyíló virág,
vágyaim verítékével locsolom,
titkaid, mint árnyékom hordozom.
Fényemnek ajándékozott a világ.
Néha adakozunk érzelmeinkből,
gazdára vár titkos hűséghozomány,
eljuthat lelkünkig sok szép adomány,
míg kotta lesz álmunk énekeiből.
Nehezen alszom el,
ha vadászni indul az este,
szentjánosbogárszemével
világít a szorongás
ábrázata démonian kifestve.
Több, mint örökölt fájdalom.
Több, mint hű, gyermeki szeretet.
Több, mint akaratlan ártalom.
Több, mint egy megkésett felelet.
Dőlt falakon át
elmenekítem kitartásom,
porban lélegzik
rég érvénytelen kiváltságom.
Elfáradtam,
a délután hullámai sodornak,
kikötőt áhítok,
odüsszeuszi hazatérést,
a pihenés ingyen örömét,
szédítő álomtrapézok
végtelen csendjét.
Hevesen dobog az idő szíve,
messzeség ablakában feszül a cél.
Elfut a kihívások elől, ki fél,
míg szivárvány lesz a bátorság színe.
Rózsalugasod illatát hozza a szél,
nyílik a kapu lépteim előtt,
mint örök hiányt,
cipelem az időtlen időt.
Féltő gondoskodás ébred
álomhurokban,
boldogan önmagába réved
holdfény-burokban.
Ölelő csapdában rabul ejtett
szeretetvad,
egymásért harcoló szívhad.
Képzeletem kifutópályáiról
ábrándrepülők startolnak.
Létem vezérlőtornyaiból
gondolataim végtelenbe indulnak.
Emlékekkel áldott, szentséges évszakok,
keresztény ünnepeink értékoltára,
bűneink bocsánatos meggyónása
után virradó, áldozati napok.
A szakítás tartalma.
Féltékenység hatalma.
Hűtlenségünk sziklafala.
Érzelmeink búcsúdala.
Már kikeletről mesélnek
az ébredés csengettyűi.
A lírai lantpengető
erős kézzel akkordot fog,
elnyomott akarat
még lánckalodában
szégyenlősen vacog.
Bezárkózik a lelked,
szerelemmel ostromollak.
Titkokat nevelsz
feléd szálló sóhajomnak.
Mert olyan ember nincs, ki sohasem fél,
árnyat vet sorsunkra a riadalom,
gömbbé dagad egysíkú aggodalom.
Nem rejthet el biztosan víztiszta mély.