Z Nagy László
Hajnalon ébredve
súlytalan vagyok.
Magányéjszakáim
mind álmatlanok.
Mások a hangok
az éjszaka rekedt torkán,
éjfélszínű szemekből
félő pillantások nyújtóznak lomhán.
Mint hullámtól gyűrt kőarc,
szenvedést hordozó,
kínjain is megújuló,
tiszta szépségű csoda.
Elveszve kilátástalan örvényben
igény s igénytelenség határán,
jajongó szükség kiürült padlásán,
hol az esély egérfogótölcsérben.
Érzéketlen, vad simogatásokban
fel-felszakadó ércbőrű álnokság,
hamis könnyekkel elmosott valóság.
Hazugok bája a pillantásokban.
A szeretet érzéséből
messze világló jelzőtűz
ágaskodik a szívek kerítéséhez,
míg az eredendő bűn az édenből kiűz.
Mint megroppanó csendcsigolya,
fekete rémületzongora
egy anya sikolya.
Az éj ligetében sötétség kísért,
csermely gyöngysora egyetlen drágakő.
Féltett kincsem csodálatos, égi nő,
akit szent csillagsugár nekem ígért.
Nem elég
Nem elég bezárni néhány ablakunk.
Lehajtott fejjel falnak visz akaratunk!
Szívekben bujdosó partizánérzés,
csaló maszkok mögött nehéz a légzés.
Fekete paraván, mint érzelemfal.
Mosolyarcú árnyjátékos sok szép szó,
árulkodás keserves lelki béklyó,
míg végső játékba a szív belehal.
Bombázó hullámokon
millió vízcsepplövedék,
a felelősség köteleiből
fonható, igaz menedék.
Fáradt vándor a magányom.
Éjszakáim ajtajában találom,
lábnyomait önmagamban keresem,
lelki sebeim reménybalzsammal kezelem.
...mint a sötétből menekülő jó árny,
riadt csillagokat terel a horizont mezején át,
ahol a hajnal tűzasszonya
égi aranygyapjúból fonja szép hálóját.
Álomtekintettel átpillantok
a világ kitárt ablakán,
ott élnek Ők, a női angyalok,
jóságabrosz létük asztalán.