Z Nagy László
Keresztekkel bekerítve
irgalmas udvar
templomok meghitt csendjével telt.
Régi prédikátorok
néha még hallatják intő hangjukat,
de ez a némaság örök és szent.
Érzelmek varázsdobozában
hétpecsétes titok.
A vonzalom holdudvarában
ajándékboltot nyitok.
Vannak azok a napok,
amikor nagyon tudunk szeretni.
Ideig, óráig maradunk angyalok?
amit aztán el is lehet feledni.
Tiszta selymet tépek az elmúlott időről,
zászlóként fogom kezembe,
így indulok tisztelgő útra romokat keresve.
Idő-szonett
A tegnapok ablakán kopogok,
kitört üvegcserép éle sebesít...
Lennék...
Szemhéjad lennék,
ami igéző kék szemed védi.
Idegsejt lennék,
ami a külvilág rezzenéseit érzi,
vagy a láng lennék,
ami felmelegít s örökké éltet,
vagy a mozdulatlanság,
ami egyszer meghal Véled.
Tengerparti homokba írom lábnyomtollal
álmaim értelmét,
hiába kiáltom túl a morajló fergeteget,
szavam hullámsírba vész.
Ki hallja meg imáinkat?
Ki keresi kezeinket?
Aki kijavítja hibáinkat.
Aki valóra váltja terveinket.
Mindenkinél látható,
mindenkinél ott van
a feldíszített fenyőfa,
szentesték díszlete,
vad világ megszelídült ihlete,
várva várt s váratlan
ajándékok,
meglepetést készítő szándékok.
A tűz haldokló világosságánál...
Virágillat lebeg, mint fehér selyemkendő.
Messzi tengerek felől támad a szél,
a fergeteggel méltósággal dacolnak a fák,
kényszeredetten táncolnak lombos cserjék
a kozmikus tavasz magányos földdarabján.
Elhallgat a világ,
házaiban nyugovóra tér
minden várakozó lélek
így advent idején.
Láthatatlan a hit,
tündérmesék táltosain felénk lovagló,
vakon hunyorogva hiszünk valamit,
milliónyi szerelem csalódástól haldokló.
Lelkünkből növeszti gyökerét
az újjászületés, varázslatos megtisztulás...