Z Nagy László
Megsebzett virág
Megsebzett virág
durva kezek között,
csalóka mesevilág
kehelysírba pillangót lökött.
Gyanútlanul
besétáltam a haramiavilágba,
fogaimmal jó szándékot cibálva.
Életemért nem sokat adtak,
nyitott bicskák villanásai fogadtak.
Szerényen, halkan köszöntem.
Sáros cipőt nem másba töröltem.
Senki sem jött
Poros kedvetlenségem szótlan dombján
mereng sorsom felett furcsa félhomály.
Levetkőztetett álmom fekszik velem,
belefúrom puha bőrébe kezem.
Egy hajléktalan üzenete
Az ijedtség oszlopainak dőlve,
betontündér érdes keze csiszolja
hátam portól homályos tükrét,
melybe sok megvető szem néz.
Csak az árnyék követ, mint hűséges lény.
Múltam üvegcserepein sétálsz
tekintetek szőlőszem-lugasán,
gyermekkorom játékköves udvarán,
régi álmaim kertkapujában állsz.
Bűvös látványt sugárzó
ecsetvonások művészete.
Az esztétikum színes csatája,
múzeumok falán
kiállított festmények
ámulatba ejtő kalodája.
Az őszinteség barikádjain élni
kemény próbatétel.
Az igaz szó hófehér tornyait
védeni szamurájhűséggel
harcosoknak való munka.
Ha kinyitom két szemem,
ó, miért nem láthatlak?
Amíg arcképed él bennem,
sejtjeimbe zárhatlak.
Ki nem mondott szónak arca a csend.
Elhallgatott gondolat fehér zászló,
mint énekesmadarat fogó háló,
a büntetések bitófáján leng.
Nem írok himnuszt soha.
Az ódához gyenge a hangom.
A dicsőítést a harangszónak hagyom.
Szürke felhők ázott köpenyében
vízcsepp-orgonán
gyászos melódiát komponált
a vigasztalan, üres perc.
Utolsó lélegzet hangja volt a terc.
Földrengésre írok,
sziklaszirtek porladnak.
Összeomolt a ház,
verssel teli asztalok roskadnak.
Ha a szépsége kissé megfakult,
nekem akkor is Ő marad a szépség,
néha riogat már a szürke vénség,
s vár egy bókot, ami tán elavult?
Keresztekkel bekerítve
irgalmas udvar
templomok meghitt csendjével telt.
Régi prédikátorok
néha még hallatják intő hangjukat,
de ez a némaság örök és szent.