Z Nagy László
Emléked mennydörgése betörte ablakom,
múltszilánkok sebei holtfehér arcomon,
míg fellobban ezernyi szunnyadó láng,
melyeket fáklyaként viszek hozzád.
A vándormadarak nyila
ősz sárguló kezével felhúzva,
és az ősi ösztön repíti mind örök nyári földekre,
télen is zöldellő rétekre, völgyekbe.
Kifosztott szíved magányos,
mint távoli sziget,
a boldogság
nem ölel többé.
Zárt kertek rejtelme
leszel örökké.
Összekulcsolt kezemben
fényes csokor,
nekem nyílott virágot
egy lázbokor.
Alvó városok felett őrködő holdak
Alvó városok felett őrködő holdak.
Üstököspalástba bújik a holnap,
bíborszínű hajnalon
felriadt áldozata vagyok a gondnak.
Halk dobpergés,
távolból vitorlázó dallam,
hangjegyek bárkáiból
magasba lobbanó
képzelet-kották
metamorfózisa,
sokasodó hangszerek
erősödő hangja...
Megszakadt a hideg varázslat,
királyfi lett a csúf, téli béka.
Már színes festmény a szürke vázlat,
kitárulkozik a természet néha.
Kiléptél az est lombjaiból,
sóvárgó tekintetem elkísért.
Sötétség éjféludvarán álltam,
a holdfény foltja takart árnyékként.
Sokáig óvtál
a feltámadó széltől,
virrasztottál,
amikor láztól reszkettem,
s féltem az éjtől.
Nem érinthetek hősöket
Itt élek boldogan,
nehezen boldogulva,
olajszagú évtizedek
tenyérnyi pompáiért bolondulva,
űzöm a szerencsét, s hagyom...
Jó éjszakát, nagy titok!
Sosem bánt, miről nem tudok,
játékra valók a nyílt lapok?
Hóvirágszőnyeggel borított erdők, völgyek
adnak szépséget a márciusi szürke földnek,
így ragyogják be a férfilétet
az Isten által melléjük teremtett hölgyek.
...Vádak otthona egy félelmetes erdő,
hazug csönd feloldozható, igaz hanggal,
belső vihartól nem védelmez mérföldes ernyő.
Friss levegőtől a lélegzet.
Hűvös vízcsepptől sok kis virág.
Színes látványtól az üres képzelet.
Napfény erejétől a hideg világ.
Verset ír a hűség.
A sosem titkolt vonzalom
egy dalt komponál,
az Isten előtti fogadalom
lelkünk billentyűin orgonál.