Zách Rita
Szerelemmel megtelt, széjjelszaggatott szívem
próbál helyrehozást az élet által okozott rondaságra,
sebekkel, hegekkel tarkított tűzforró élet,
melybe életet lehelsz.
Védőbástyája vagyok egy kietlen hazának,
Lobogó hadak élén álló, boldogtalan mának.
Magyar vagyok, bujdosó, hatalom alól kibújó,
Évszázadokon át harcoló, elnyomott honlakó.
Mint a bárányhimlő,
Úgy söpör végig embereken a szerelem,
Uralkodva feletted
Rabigába burkoltatott, örök foglyaként
Vergődsz magányosan
Fiatal éveid rózsásnak tűnő kezdetén.
Egyedül ülök az eső-áztatta, kopár padon,
esőcseppek a gondolataim, záporoznak lankadatlan.
Kezemben a lelkem utolsó foszlánya ég büdösen.
Próbálom magamba szívni, de menthetetlen,
hanyagul eldobom a használhatatlan semmit,
hitvány mosoly nyugtázza, már ő sincs velem.
Az elveszett világom peremén
némán guggolok és egy
régi, bús dallamot hallgatok,
visszhangozva szívem ritmusát.
Indulnom kéne, hisz nincs maradásom,
eladtam a boldogságom
ostoba szívemnek hirtelen döfése végett.
Elveszett kislány könyörgő szavai
A tömegben vagyok, elvesztem,
egyedül... hol vagyok?
Nem ismerem ezt a helyet,
elveszett vagyok, magányos.
Egy elidegenült civilizáció örökös rabjaként
ülök az enyészet szélén némán merengve,
elgondolkozván, hogy jutottam ide,
körülöttem visítozó őrültek az emberek...