Zajácz Edina
Látod, a múlás ajtónkat zörgeti,
gyávaságunkért vajon ki fizet meg?
Arcod puha kendő, arcomat fedi,
borzongató rémülettel visellek.
Mondd, ki vagy, miféle férfi,
hogy hétfőtől vasárnapig szomjazlak,
s üres poharat szürcsölve viselem;
már sosem leszel közelebb
egyetlen háztömbnyivel sem.
Fák aranya vagy te, ősz,
szemem rajtad elidőz,
lusta lombok ághegyén
könnyű napsugár henyél.
Közöttünk két tenyérnyi
az egyetlen hazátlan igazság,
s miként az egymásra görnyedő viaszgyertyák,
lassan beleégünk az ismeretlenség gerincvelőjébe.
A te mozdulatlanságodban hiszek,
ahogy medrükben a szótalan vizek,
érted lettem ilyen kérlelhetetlen,
elbújnék erős, forró tenyeredben.
Ülünk a padon karnyújtásnyira,
nincs köztünk ismeretlen hajlat,
csordultig teltünk,
akár egy ásványvizes flakon.
Én mindennap előtted térdepelek,
s ha néha angyalok lóbálják béna lábaidat,
kristályhangod végtelenjén felnevetek,
mint jó anya, bíztatnálak:
- Indulj csak, indulj az útra, fiam!
Sérthetetlen messzeség a vállad.
Akár gyöngyharmat a hegytetőket,
éjjelente fénnyé mosdatnálak.
Elmondalak, mert vesztőhelyem lettél,
égsz bennem, miként a felgyújtott világ...
Legszentebb bűnöm lettél,
áttetsző remény.
Tűzhajnalokra virradó,
falatnyi gyümölcskenyér.
Kínom lettél, amely még meggyötörhet,
a mindig hiányzó, egyetlen részlet,
fohász, melybe az elme beleroppan,
ha Istent kutat üres templomokban.
Téged látlak, míg a világot nézem,
fátyol sem maradt, ami eltakarhat,
szemednek fénye ma olyan tünékeny,
mint a fűszálakon tetszelgő harmat.
Engem minden kettéhasadt hajnal újranevel.
Amikor megcsókolom porcukor-homlokod,
az összes kínom, bűnöm megszégyenül.
Szívemmel halsz, míg tenyeremből eszel.