Zakar Mónika
Milyen regény a hangulat,
Ha hahotázva hang mulat,
Vagy beléd rúg és odavág,
S képen suhint egy lomha ág.
Lennék én egy folyó vagy annak a két partja,
Csak nem tudom, az igazság melyiket tartja.
Mert innen oda nézek, s más világot látok.
Akad tetszetős táj, de legfőképpen átok.
Van, hogy nem szólnak ezért, amazért...
Hisz kinőtték egymást és magukat.
A két vándor nagyjából hazatért,
Már sarokba dobták a batyukat.
Virágillatú, csalfa leány a tavasz.
Megbabonáz, rád kacsint a ravasz.
Az elmúlás, mint elegancia
Várost látogat megint.
Egy másikat, egy régit.
Nosztalgiázva legyint
És mindenben lát égit.
szabadon
változó koor
s változom én is
szemem
még ugyan az
de mást látok mégis
a mederből
mi volt
minden részecske...
Kevés jutott belőled...
Tényleg, csak egy karéj.
Kisgyermek-évek, pár arc,
S itt-ott néhány vad éj.
A Szellem szárnyán
Nem traktállak ős gondolattal
Vagy régi és új zenével.
Én nem veszlek meg fondorlattal,
Sok hamis felhő egével.
I.
- Gyere, fiam, menjünk!
Rabok földjén járunk.
Egyetlen a folyó,
Mi fogja a pártunk.
Szeretem az embert, az alkotót.
Legyen festőművész vagy drótostót.
Ahogyan lát és amire figyel,
Ha sikertelen, magából kikel.