Zakar Mónika
Uram!
Meghajlok előtted,
bár csigolyám recseg;
vérem lassabban foly`,
s fiamat lelőtted.
Térképet kínál az élet...
Pirosat, zöldet és kéket,
hol számtalan folyó szalad,
s sziklák emelnek tűzfalat
a térnek.
Vöröset sír ma a reggel.
Lám, szélkakasunk vészt kiált!
Júdás készül - ismét szeggel -,
Asszonyunkkal most nézd, ki hált!
Bankón érkezett az ármány,
és úgy ülte meg a garast...
- szorította nyakra-főre -
célnak tűzte a Fogarast.
Védjük a vizet - a kristálytisztát -
ha mocskát hordozza is a mának!
Itala lesz ez minden élőnek,
kis bocsnak és mindegyik mamának.
Hát így. Börtönné vált a testem,
Rab madár csontkalitkában él.
Hol önmagam eddig kerestem,
Iszonyú űrben csak honvágy kél.
Tanú vagyok. Egy a sok közül.
Eszelős mosolyok követnek...
Hiába - ha józan ész kísér -
biz veszélyes napok jöhetnek.
Csodálatos arany színnel
ölelt a Nap a minap itt,
száraz ágról csurgó fénnyel...
néhány levelet szellő vitt.
Számadásról szól az ének,
gyertyák gyúlnak, égig érnek...
Valahogy minden megfagyott.
Emelem poharam rátok, csalogányok!
Énekeltek bőszen, ez szabatott rátok.
Csőszidő jön, gesztenye hull,
Dió koppan, gomba lesz.
Terméssel vár minden szeglet,
Hol a jelen múlttá vesz.
Koncot vet a történelem,
Hamis szaván elesünk.
Vetekedik múlt és jövő...
I-gazságot keresünk.