Zakar Mónika
Virágillatú, csalfa leány a tavasz.
Megbabonáz, rád kacsint a ravasz.
Az elmúlás, mint elegancia
Várost látogat megint.
Egy másikat, egy régit.
Nosztalgiázva legyint
És mindenben lát égit.
szabadon
változó koor
s változom én is
szemem
még ugyan az
de mást látok mégis
a mederből
mi volt
minden részecske...
Kevés jutott belőled...
Tényleg, csak egy karéj.
Kisgyermek-évek, pár arc,
S itt-ott néhány vad éj.
A Szellem szárnyán
Nem traktállak ős gondolattal
Vagy régi és új zenével.
Én nem veszlek meg fondorlattal,
Sok hamis felhő egével.
I.
- Gyere, fiam, menjünk!
Rabok földjén járunk.
Egyetlen a folyó,
Mi fogja a pártunk.
Szeretem az embert, az alkotót.
Legyen festőművész vagy drótostót.
Ahogyan lát és amire figyel,
Ha sikertelen, magából kikel.
Mert eljön az idő, s már itt van,
Mikor madarak dala ébreszt,
Szél suttog a fülembe fél neszt,
Zajtalanul lépek szőnyegen,
Átgázolok elmúlt szörnyeken.
Embernek születtél, ne feledd!
Világot teremthetsz az éjben.
Társaidat, kik jönnek Veled,
Sohasem kísérd feketében.
Egy lépést sem teszek tovább feléd.
A szárnyam megtörten sajog beléd.
Ujjaim, mint görcsös téli ágak,
Szemeimen fátyolos árny szárad.
S a vén karácsony búcsúzott.
Belefáradt a sok kapkodásba.
Nem így volt - mondta - hajdanán,
Megőrülök már a pakolásba.