Zakar Mónika
Emelem poharam rátok, csalogányok!
Énekeltek bőszen, ez szabatott rátok.
Csőszidő jön, gesztenye hull,
Dió koppan, gomba lesz.
Terméssel vár minden szeglet,
Hol a jelen múlttá vesz.
Koncot vet a történelem,
Hamis szaván elesünk.
Vetekedik múlt és jövő...
I-gazságot keresünk.
Milyen regény a hangulat,
Ha hahotázva hang mulat,
Vagy beléd rúg és odavág,
S képen suhint egy lomha ág.
Lennék én egy folyó vagy annak a két partja,
Csak nem tudom, az igazság melyiket tartja.
Mert innen oda nézek, s más világot látok.
Akad tetszetős táj, de legfőképpen átok.
Van, hogy nem szólnak ezért, amazért...
Hisz kinőtték egymást és magukat.
A két vándor nagyjából hazatért,
Már sarokba dobták a batyukat.
Virágillatú, csalfa leány a tavasz.
Megbabonáz, rád kacsint a ravasz.
Az elmúlás, mint elegancia
Várost látogat megint.
Egy másikat, egy régit.
Nosztalgiázva legyint
És mindenben lát égit.