Zanner Anikó
Négy gyertya erősödő fénye hív,
csituljon el, legyen csendes a szív.
Merengjünk el lángjuk mellett,
kérdezzük meg, mit szívünk rejtett.
Ismét eljött a várakozás csendje.
Négy gyertya erősödő fénye
világítsa lelkünk, legyen benne béke,
lobbanjon fel bennünk megbocsátás éke!
Édes hazánk, Kárpát-medence szívében.
Fájó, véres vihar süvít melletted.
Ínséges napok, füstfelhő remegtet,
s tengernyi bánat keseregtet.
Ne ontsátok a könnyeket,
nem hagytunk el titeket.
Anyám fürge léptei jutottak eszembe,
ahogy kézen fogva mentünk a temetőbe
meglátogatni kedves szeretteinket,
hogy e napon is lerójuk kegyeletünket.
Levették a fák smaragdzöld szépségüket,
magukra öltötték tarka köntösüket.
A büszke nap önzőn megvonja melegét,
rezgő levelek hullanak szerteszét.
Viharos szél tombol,
haragjában rombol,
fákat tör derékbe`,
tetőt bont kedvére.
Mutatja bősz erejét,
hencegő, büszke tekintetét.
Késő este van. Kiülök a lépcsőfokra,
onnan nézek a szikrázó csillagokra.
Várom az eget szelő hullócsillagot,
gondolhassak valami kívánságot.
Elszállt az ihlet, nincsen rímelés,
pörgő szavak helyett csak hebegés,
keresem a megfelelő kifejezést.
Tollam megáll a kezembe`,
semmi érdemleges nem jut eszembe.
Hamarosan messze suhan a nyár,
hajamba lopózott a sok ezüstszál.
Riogat csendben, de biztosan,
eljön a tarka ősz hamarosan.
Már napok óta jó Anyámra
gondolok folyton, néha megállva.
Kopott kapájával kezében
sietett a kertbe, ment sebtében.
Megfáradt szív remeg az éjben
vakon, sötét, kietlen térben,
bánat végtelen karjában,
béklyó fájdalmas markában.
Házassági évfordulónkra
Még nyílik a sok virág a házunk előtt,
még őrzi szívünk a nyár melegét,
de az időkerék hajunkba ezüstcsokrot szőtt,
lassan elnyeli fiatalságunk feketéjét.
Gonosz elmék, ocsmány tettek,
miért kegyetlenek az emberek?
Hűst adó, zöld erdőben sétálok,
színes tollú kismadarat látok.
Megbúvok bokrok közt csendesen,
szegénykét nehogy megijesszem.