Zanner Anikó
Suttogd csendesen: szeretlek,
maradj mellette, míg lehet.
Nyújtsd felé hálás lelkedet,
fáradt testét óvjad, dédelgesd.
Az ősz lopakodik, közeleg hozzánk,
mintha sóvárogva reá várnánk.
Kérkedik szürkére festett arcával,
hűvösen tombol szeles kacajával.
Elhagyta kéklő ruháját az ég,
az úszkáló bárányfelhőket rég.
Te merre szöktél, langyos szellő?
Fázós testet, lelket melengető.
Elszáradt virágcsokrok szerény vázában,
magára hagyott ágy egy meghitt szobában.
Itt maradt emlékek, sok kicsi apróság,
nem tudom elhinni, hogy nincsen tovább.
Csendbe burkolózott, sötét éjszaka
nem hallatja dalát az erdő madara.
Csak a zizzenő falevél susog halkan,
árnyképét nézegeti szakadatlan.
Ha bánatos vagy valaki miatt,
s a lelked fájdalommal sirat,
ha úgy érzed, nincs miért élned,
lásd a gyönyörű azúrkéket.
Üldögélek a langymeleg, puha fűpárnán,
az ég elbűvölő kék szemével tekint rám.
Csipkézett bárányfelhők simulnak egymáshoz,
mint boldogan ölelkező szerelmespárok.
Valami komolyan hibádzik,
nem tudom, mi az, de hiányzik.
Lelkem háborog, mint a tenger,
mikor őrült hullámokat ver.
Miért fáj, amikor annyira bántanak,
Miért fáj, ha olyan nagyon megaláznak?
Miért nem nézünk könnyedén el felette,
Miért nem tudunk elhaladni mellette?
Harmat látogatta, friss smaragdfűben
szöcskehad ugrándozik jókedvűen.
Tarka ruhás virágokat találnak,
azokon is merészen táncikálnak.
Régen itt hagytál bennünket,
hiányod nyomja lelkünket.
Családodra bánat borult,
keserű pohár kicsordult.
Csillag sziporkázik fenn az égen,
fénycsóvát szór sötét, tiszta éjen.
Életünk olyan, mint a tenger:
Hol gyémánt napfény fürdik kékjében,
ringatózik szelíden, békésen,
sokszor dühöngve támad, kegyetlen,
ádáz hulláma engesztelhetetlen.
Napfényes, lágy, simogató a meleg,
a Tisza szőkén, szelíden tovalebeg.
Állunk a partján, nézzük illetődve,
ebihalak cikáznak ringató sekélyben.