Zanner Anikó
Hűst adó, zöld erdőben sétálok,
színes tollú kismadarat látok.
Megbúvok bokrok közt csendesen,
szegénykét nehogy megijesszem.
Apák napjára
Nekem nincs a Földön szerető Apám,
kit szívemből köszönthetnék Apák napján.
Nem tudom megfogni dolgos két kezét,
örömmel nézni jókedvű tekintetét,
s érezni, sugárzó arccal öleli gyermekét.
Valaha gyermek voltam én is,
nőni akartam fel az égig.
Irigyeltem szüleimet, öregeket:
Nahát! Ők mindent megtehetnek?
Még zölden, élénken hívogatok,
még kacéran, büszkén magaslok.
Fáknak, növényeknek helyet adok,
állatnak, rovarnak otthona vagyok.
Morajló tenger bánatosan hallatja hangját,
fekete foltok, mint könyörtelen halál.
Kimegyek a temetőbe
Édesanyám ünnepére.
Álomszárnyán elsuhantál messze,
bánatmagot ültettél szívembe.
Bánat magját locsolgatom,
hozzád száll a gondolatom.
Elköszönt végre a hideg tél.
Jött helyette enyhe szellő,
Napnak fénye melengető,
sok kicsi madár vígan zenél.
Nem enged fagyos szorításából a tél,
hidegen muzsikál a márciusi szél.
Hajnali Nap bágyadtan néz szerteszét,
nincs ereje, hogy bátran kinyissa szemét.
Ide születtem én, ez édes Hazám,
itt nevelt féltően drága Édesanyám.
Itt van az otthonom, itt élek én,
itt ragyog énrám az éltető fény.
Őszi szél
Beletúr az őszi szél hajamba,
Éberen fújja azt szerteszét...
Villámok cikáznak fejem felett,
csattogva reccsennek, vadul kergetnek.
Rettegek.
Zord hideg mutatja csikorgó fogát,
hatágú csipkék csillogón hullanak,
meleg szobából nézem, ahogyan
a háztetők pirosát fehérre festik, s
kerten túl a tájat dunyhával befedik.