Zempléni Timkó Antal
Egy nyár, egy szerelem,
Mit mondhatnék még neked,
Felhők robbantak cseppekké,
Mosoly szemeddel melengettél.
Szép fényem rab értelem,
Mi lesz velem, Istenem,
Porladó üres órák,
Semmit nyüzsgő agorák.
Ajkad nektárját számmal morzsolgatom,
Szemed mosolyát szemembe foglalom,
Hajad hullámain veled utazom,
Szíved ütemét cselédként hallgatom.
Oly szép az este, a világ,
Szunnyad a fáradt tulipán,
Bársony szirmait becsukja,
Igazak álmát alussza.
Ütöm a vasat, kemény az öklöm,
Pattog a szikra, hull a tüzes eső,
Nap-sárga heve, már engedelmes,
Csengő hang csendül szapora ütemre.
Az én nevem Levente,
Januárban születtem,
Anya, Apa, itt vagyok,
Nemsokára Futkosok.
Őrizd meg álmodat,
Szíved biztos hely,
Ne kérdezz másokat,
Így magadra lelsz.
Egy borzalmas hang, egy robbanás
Hallik, mint vitorlacsattanás,
Úgy hasít belém a fájdalom,
Igen, mert magyar ember vagyok.
Éj van, fáradtan hunyorgok,
székem támlája nyikorog,
kis lámpám vet csak fényt,
falamon sötét árny beszél.
Reggel, mikor a Nap
Fürtjeit bontogatja,
Tűzeső ablakát kitárva
Kedvesen néz a világra...
Csengő-bongó kis patak,
Habos vize csintalan,
Ezer színes buborék,
Kövér hasuk összeér.
Mint kisdedjét gondos édesanyja,
Puha takaróval lepi be világom,
Lelki nyugalommal gondom sarja
Örvénylő mélybe zuhan, szívem kitárom.
Elmúlt időm létét taposom,
Hosszú utam kérge talpamon,
Életkönyvem lapját lapozom,
Még itt vagyok, múltam kavarog.