Zsefy Zsanett
nem is tudom
felkel-e a nap
hozzám olyan ritkán
látogat nem is tudom
mikor van az éj
körülöttem fekete a fény
nem is tudom élek vagy
csak holt lelkem...
az ajtó kinyílt és ő lépett
egyszerre volt kint és bent
szólt és hallgatták és
hallgatott hogy szóljanak
előtte a nézőtér tömve
a tegnapi taps ólomsúlya
székekbe préselte az arcokat...
Csak azt az éjszakát vedd vissza, Uram,
mikor a sötétséget nem törte át a fény;
a nappalok lassú haldoklásán
sárba tiport hitet és reményt;
a szegett kenyér sosincs falatjába
beivódott örök szenvedést;
a marakodók önelégültségét,
a két pofára köpködők sorát...
A hatalmas ház a kerttel lassan összement.
Elszökkent a fák fejéről az ég. Pedig
majdnem elértem, mint kisgyerek.
Egyedül csak a plafont volt nehéz.
Elköltözött. De ott maradt az arca.
Szürkén, két dimenzióban, a nyári zápor
sötét foltjaként az épület falán.
Még elevenként kiharapta a fák lombjait a
parkból, hogy messzebb lásson; naponta
virágot fűzött az ereibe, mert elhitte,
jobb lehet, és szivárványba csomagolta
a hétköznapokat, miközben beégette...
Valahol elvesztem,
így nem leszek útban,
sokszor fohászkodtam
lapulva a kútban.
kellene valami szaftos valami pikáns
de kavarog a gyomrom ha hozzáfogok
a pucérság hiába valóság
már megszokott hogy inkább eltakarod
a mi kellene és kinek már rég nem izgat
egy életöltőn át csak megfeleltem
feleltem ha kérdeztek okosak vagy buták
diplomatikusan hogy a durvát rejtsem...
két apró csepp a lavórban
unta magát s hébe-hóba
álmodozott de jó lenne
mosdókagylóban pihenve
vagy a kádban napnyugtával
lány hajára hullni bátran
végigfutni arcán nyakán...
átirat
Mostanában esténként
felhőtekercsekre üzenetet írok
Istennek,
és az égig érő fák hegyére tűzöm:
Bár az idő és a tér körötted végtelen,
én még maradnék egy keveset.
A hollószárnyú este már csillagfészket készít,
ringó fűszálak hegyén harmat üt tanyát.
...versciklus...
ÁLMODOZÓ
ezerszer is elátkoztalak
és ezerszer öntöttem szoborba
arcodat
A hétfő lázgörbe. Higanyként húz fel.
De az estédbe ismét nem férek be.
hold ezüst fürtjein csillagok táncolnak
ezer fényszál játszik az ablakomon
napot húz magára fátyolnak a város
fázós válla körül parázs a nyomor...
A meddig miértjén máig kibogozhatatlan a csomó.
Kérdésekre válaszokat hiába várok.
Magam csöndjét tágítom,
s a világra húzom az egyembernyi félszt,
hisz ki nyúlna hozzám úgy, hogy el ne vérezzek,
mikor meteoritokat szitál az ég,
s felszaggatott utakon, amíg bolyongok,
üszkös gondolatokat szül a vég.