Zsefy Zsanett
- avagy pillanatok az örökkévalóságnak
ahogy a szemem rád nyitottam
féltem majd eltűnsz mert lecsuktam
...ez az év is elmúlt.
Kinek kegyesen, kinek kegyetlenül.
Szívszorítóan, szívmelengetőn.
Tavasszal, nyárral. Nyáron napzuhogással.
a nádtetős házat évtizedek építgetik újra.
valami részlet mindig lemarad:
a kukoricagóré rácsos árnyéka, a
palacsintaillatú déli harangszó,
az artézi kút távoli zümmögése.
de végül a képzelet betölti a réseket.
elvált státusz, lakáspompa.
vörös hajjal büszkén lépked.
idős barát lángját lopja,
mellette lett olyan fényes.
nem is tudom
felkel-e a nap
hozzám olyan ritkán
látogat nem is tudom
mikor van az éj
körülöttem fekete a fény
nem is tudom élek vagy
csak holt lelkem...
az ajtó kinyílt és ő lépett
egyszerre volt kint és bent
szólt és hallgatták és
hallgatott hogy szóljanak
előtte a nézőtér tömve
a tegnapi taps ólomsúlya
székekbe préselte az arcokat...
Csak azt az éjszakát vedd vissza, Uram,
mikor a sötétséget nem törte át a fény;
a nappalok lassú haldoklásán
sárba tiport hitet és reményt;
a szegett kenyér sosincs falatjába
beivódott örök szenvedést;
a marakodók önelégültségét,
a két pofára köpködők sorát...
A hatalmas ház a kerttel lassan összement.
Elszökkent a fák fejéről az ég. Pedig
majdnem elértem, mint kisgyerek.
Egyedül csak a plafont volt nehéz.
Elköltözött. De ott maradt az arca.
Szürkén, két dimenzióban, a nyári zápor
sötét foltjaként az épület falán.
Még elevenként kiharapta a fák lombjait a
parkból, hogy messzebb lásson; naponta
virágot fűzött az ereibe, mert elhitte,
jobb lehet, és szivárványba csomagolta
a hétköznapokat, miközben beégette...
Valahol elvesztem,
így nem leszek útban,
sokszor fohászkodtam
lapulva a kútban.
kellene valami szaftos valami pikáns
de kavarog a gyomrom ha hozzáfogok...
két apró csepp a lavórban
unta magát s hébe-hóba
álmodozott de jó lenne
mosdókagylóban pihenve
vagy a kádban napnyugtával
lány hajára hullni bátran
végigfutni arcán nyakán...
átirat
Mostanában esténként
felhőtekercsekre üzenetet írok
Istennek,
és az égig érő fák hegyére tűzöm:
Bár az idő és a tér körötted végtelen,
én még maradnék egy keveset.