Zsefy Zsanett
ahol találkoznak az égi óceánok
azon az estén, mint a mesebeli hableány
még szétnézett e földi világban mielőtt
alábukott. teste nem vált semmivé,
lelke huszonnyolc lélekkel emelkedett
a mennybe.
azóta a parti fák minden sikolyra
ágaikkal a víz fölé nyúlnak,
a híd gerince elnehezül, ahogy a folyóra...
Őszül a haja. Alkonyul. Parazsát szítja.
Hamvad már. Szárnyain nincs toll, sem pihe.
nem kapkod el semmit
évekkel ezelőtt már vett virágot
arról nem tehet ha nincsen rá igény
vagy semmibe veszi a sok sirámot
az áldott jó ember rohan a boltba
sietni kell otthon a párja henyél
nem csinál az semmit csak varrja a gondot
takarít lazán amíg haza nem ér...
...hogy amit elnyeltek újra szem előtt legyenek
kifényesíti a halál kaszáját
hogy kedvében járva távol tartsa amíg
mindennel nem végzett
megjárja a poklot is hogy
ne nélkülözzék körülötte a meleget...
Ráfeszül a horizontra,
eget, földet egyben tart.
Hajnalt bont, és estéket köt...
a halaszthatatlan dolgok kétes kimenetelű
merényletté nőttek s a legnehezebb volt
eldönteni mi tartozik bele
a távolságot hiába adták meg méterekben
már nem lehetett tudni kihez-mihez mérten
az idő hatványozódó gyorsulásba kezdett
s akiket magával ragadott már nem menekülhetett...
- avagy pillanatok az örökkévalóságnak
ahogy a szemem rád nyitottam
féltem majd eltűnsz mert lecsuktam
...ez az év is elmúlt.
Kinek kegyesen, kinek kegyetlenül.
Szívszorítóan, szívmelengetőn.
Tavasszal, nyárral. Nyáron napzuhogással.
a nádtetős házat évtizedek építgetik újra.
valami részlet mindig lemarad:
a kukoricagóré rácsos árnyéka, a
palacsintaillatú déli harangszó,
az artézi kút távoli zümmögése.
de végül a képzelet betölti a réseket.
elvált státusz, lakáspompa.
vörös hajjal büszkén lépked.
idős barát lángját lopja,
mellette lett olyan fényes.
nem is tudom
felkel-e a nap
hozzám olyan ritkán
látogat nem is tudom
mikor van az éj
körülöttem fekete a fény
nem is tudom élek vagy
csak holt lelkem...
az ajtó kinyílt és ő lépett
egyszerre volt kint és bent
szólt és hallgatták és
hallgatott hogy szóljanak
előtte a nézőtér tömve
a tegnapi taps ólomsúlya
székekbe préselte az arcokat...
Csak azt az éjszakát vedd vissza, Uram,
mikor a sötétséget nem törte át a fény;
a nappalok lassú haldoklásán
sárba tiport hitet és reményt;
a szegett kenyér sosincs falatjába
beivódott örök szenvedést;
a marakodók önelégültségét,
a két pofára köpködők sorát...