Zsolnay Dániel
Szürke égbolton lágy fény dereng,
Hűvös érintéstől a test megremeg,
Bús álomból ébreszt a magány,
Ma még a remény táncra hív talán.
Hegyeken, völgyeken át,
Messze innen valami vár,
Táncot jár a délibáb,
Benne is őt látom tán.
Vándor ül egy kőhalmon,
Álmai a lenyugvó Napon,
Honnan indult nagyon rég,
Csak a kövek őrzik még.
Szikla van egy puszta réten,
Büszkén áll ott nagyon régen,
Semmi nincsen környezetében,
Őrködik tán ott szerényen.
Mézes-mázos fényszennyezés,
Hízelgő szavak mögött a kés,
Hogy a marhák megvakulnak,
Nyakába kötél a szabadnak.
Helyezkedés, új szemlélet,
Alakváltás szüntelen,
Biztonságát keresi
Mindenütt a becstelen.
Fénnyel táncol az ég,
Nem búcsúztat még,
Most is szépet remél,
Hogy holnap újra felkél.
Fáradt fűz ölel magányosan,
Szél sem suttog magában,
Halk fészkelődés, apró rezzenés,
Nádas közt kis neszelés.