Zsolnay Dániel
Fáradtan ül a vándor
A világtól igen távol
Régi, volt reményekkel,
Hazugság fojtja mind el.
Álmok, vágyak a naplementében,
Táncoló gyerekek a virágzó réten,
Egy könnycsepp a szembe szökik,
A test lassan megöregszik.
Túlértékelt értelem,
Semmiből lett hirtelen,
Világon az egyetlen,
Csak egy hús legyen.
Sok kincset rejt, mely nem fénylik,
Sok rosszat is, mely tán megrémít,
De miként tesz szolgálatot a nemes,
Attól függ, benne az ember mit keres.
Fehér őz pihen a tisztáson,
Figyelme mindig máson,
Folyton tart valahova,
Sehol nem marad nyoma.
Szakadék peremén állok,
Oly rég csak rád várok,
Átölel a mély sötétség,
Nincs bennem több kétség.
Egyszerű legény, gőgös király,
Merre menne, rossz irány,
Segítő kezek nyúlnak érte,
Sajnos, ezt ő sose kérte.
Magányos vonat visz tova,
Útja sem volt jó soha,
Célja is csak mostoha,
Így marad meg egymaga.
Köpködés és haragvás,
Egymásnak is aláás,
Önzés, ármány, csalódás,
Ilyen ez a vallomás.
Menetelés, nem több ez éjszaka,
Időnként feldereng az éj szava,
Ki szemmel lát, az vakon megy,
Útja lesz ím, kopár hegy.
Fekete gőzös jár végtelen,
Állomást keres szüntelen,
Hol egy élet vétetik,
Mindig időben érkezik.
Letűnt világ pusztulásakor
Szemek nyílnak mindenhol,
Nem késő ez ébredés,
Bátorság most oly kevés.
Égen régen veres tenger,
Emlékezni máig sem mer,
Hirtelen jött látomás...
Komor, sötét erdő mélyén
Tövises bokor üldögél,
Nem lát nappalt soha,
Körbeveszi árnyékok hada.