Zsolnay Dániel
Fehér őz pihen a tisztáson,
Figyelme mindig máson,
Folyton tart valahova,
Sehol nem marad nyoma.
Szakadék peremén állok,
Oly rég csak rád várok,
Átölel a mély sötétség,
Nincs bennem több kétség.
Egyszerű legény, gőgös király,
Merre menne, rossz irány,
Segítő kezek nyúlnak érte,
Sajnos, ezt ő sose kérte.
Magányos vonat visz tova,
Útja sem volt jó soha,
Célja is csak mostoha,
Így marad meg egymaga.
Köpködés és haragvás,
Egymásnak is aláás,
Önzés, ármány, csalódás,
Ilyen ez a vallomás.
Menetelés, nem több ez éjszaka,
Időnként feldereng az éj szava,
Ki szemmel lát, az vakon megy,
Útja lesz ím, kopár hegy.
Fekete gőzös jár végtelen,
Állomást keres szüntelen,
Hol egy élet vétetik,
Mindig időben érkezik.
Letűnt világ pusztulásakor
Szemek nyílnak mindenhol,
Nem késő ez ébredés,
Bátorság most oly kevés.
Égen régen veres tenger,
Emlékezni máig sem mer,
Hirtelen jött látomás...
Komor, sötét erdő mélyén
Tövises bokor üldögél,
Nem lát nappalt soha,
Körbeveszi árnyékok hada.
Szürke égbolton lágy fény dereng,
Hűvös érintéstől a test megremeg,
Bús álomból ébreszt a magány,
Ma még a remény táncra hív talán.
Hegyeken, völgyeken át,
Messze innen valami vár,
Táncot jár a délibáb,
Benne is őt látom tán.
Vándor ül egy kőhalmon,
Álmai a lenyugvó Napon,
Honnan indult nagyon rég,
Csak a kövek őrzik még.