Zsolnay Dániel
Sírhalomra ott boruljék, hol a Nap vár,
Lemenő sugarak vessék a keresztfát,
Békét hoz majd eztán minden nyár,
Elmúlót csak az időtlen vár.
Lapon szárad még egy könny,
Így ér véget egy nagy könyv,
Vándor ül egy sziklaparton,
Utolsó fejezeté ez alkony.
Vándor ül most egy gödör alján,
Tűnődött már sokat rögös útján,
Annyi szép reményt álmodott már,
Boldog perceket rég nem vár.
Fáradt őz sétál sötét rengetegben,
Nyomasztó árnyak tengerében,
Baljós gondolatok osonnak szerte,
A valóság mind így jön szembe.
Lassan tisztul a kép,
Vándor új útra lép,
Tudja, miért magányos,
A sors így arányos.
Fekszem egy kő oldalán,
Merengek a szív dallamán,
Halkan suttog még a szél,
Szebb álmot hozzon az éj!
Nagy ez a föld, sokfelé jártam,
Igaz szívet sehol nem találtam,
Most véget ér ez a régi ösvény,
Idővel a változás, ez a törvény.
A szív nem téved, tudja, mit keres,
De a vágy sokszor ábrándokat les,
A józan ész már rég kispadon ül,
Mert a lélekben túl nagy az űr.
A múlt sem ad mindenre választ,
csak a remény kínál némi támaszt,
a jelen kétségek között tengődik,
az akarat lassan hitében vergődik.
Mély sötét éjszaka közepén
Vándor pihen az erdő szélén,
Tábortűz bűvös körében
Mereng jövendő éveiben.
Végig tart a harc,
Megannyi kudarc,
A cél nem változik,
Csak az út kárhozik.