Zsolnay Dániel
Lassan tisztul a kép,
Vándor új útra lép,
Tudja, miért magányos,
A sors így arányos.
Fekszem egy kő oldalán,
Merengek a szív dallamán,
Halkan suttog még a szél,
Szebb álmot hozzon az éj!
Nagy ez a föld, sokfelé jártam,
Igaz szívet sehol nem találtam,
Most véget ér ez a régi ösvény,
Idővel a változás, ez a törvény.
A szív nem téved, tudja, mit keres,
De a vágy sokszor ábrándokat les,
A józan ész már rég kispadon ül,
Mert a lélekben túl nagy az űr.
A múlt sem ad mindenre választ,
csak a remény kínál némi támaszt,
a jelen kétségek között tengődik,
az akarat lassan hitében vergődik.
Mély sötét éjszaka közepén
Vándor pihen az erdő szélén,
Tábortűz bűvös körében
Mereng jövendő éveiben.
Végig tart a harc,
Megannyi kudarc,
A cél nem változik,
Csak az út kárhozik.
Mérföldkő, melyen megpihen
A pillanat szinte időtlen,
Színes történet kísér idáig,
Az út itt kettéágazik.
Vándor pihen a fák alatt,
Ott sző ábrándos álmokat,
Néha felnéz az égre,
Látja már, hol lesz a vége.
Pillangó szállt fel kora hajnal,
Azt súgta, él valahol itt egy angyal,
Útra keltem erdőn-mezőn,
Kerestelek már hegytetőn,
Itt talállak eme ház közepén...
Messze otthontól, a világ peremén,
Vándor mereng a föld zöld mezején,
Távol hagyta minden búját, bánatát,
Elhagyta odébb a múlt batyuját.
Árnyékban pihen éjvándor,
Tőle már minden távol,
Vad korcsok kergetik,
Később nyomát sem lelik.