Zsolnay Dániel
Vándor pihen a fák alatt,
Ott sző ábrándos álmokat,
Néha felnéz az égre,
Látja már, hol lesz a vége.
Pillangó szállt fel kora hajnal,
Azt súgta, él valahol itt egy angyal,
Útra keltem erdőn-mezőn,
Kerestelek már hegytetőn,
Itt talállak eme ház közepén...
Messze otthontól, a világ peremén,
Vándor mereng a föld zöld mezején,
Távol hagyta minden búját, bánatát,
Elhagyta odébb a múlt batyuját.
Árnyékban pihen éjvándor,
Tőle már minden távol,
Vad korcsok kergetik,
Később nyomát sem lelik.
Fáradtan ül a vándor
A világtól igen távol
Régi, volt reményekkel,
Hazugság fojtja mind el.
Álmok, vágyak a naplementében,
Táncoló gyerekek a virágzó réten,
Egy könnycsepp a szembe szökik,
A test lassan megöregszik.
Túlértékelt értelem,
Semmiből lett hirtelen,
Világon az egyetlen,
Csak egy hús legyen.
Sok kincset rejt, mely nem fénylik,
Sok rosszat is, mely tán megrémít,
De miként tesz szolgálatot a nemes,
Attól függ, benne az ember mit keres.
Fehér őz pihen a tisztáson,
Figyelme mindig máson,
Folyton tart valahova,
Sehol nem marad nyoma.
Szakadék peremén állok,
Oly rég csak rád várok,
Átölel a mély sötétség,
Nincs bennem több kétség.
Egyszerű legény, gőgös király,
Merre menne, rossz irány,
Segítő kezek nyúlnak érte,
Sajnos, ezt ő sose kérte.
Magányos vonat visz tova,
Útja sem volt jó soha,
Célja is csak mostoha,
Így marad meg egymaga.
Köpködés és haragvás,
Egymásnak is aláás,
Önzés, ármány, csalódás,
Ilyen ez a vallomás.