Zsomcike Fruzsina
mondóka egy pösze kislánynak
Fannikám, most leülsz a varázsszékbe,
figyelj nagyon tündérmesémre.
Egyszer már kérted, hogy legyek neked
bíborszoknyában pörgő napsugár,
játszi fényem ráncaidon matat,
vagy nevetgélő szentjánosbogár,
világítom éjféli utadat.
Vonyító farkasod a mozdulatlan múlt,
benne béklyó feszül sebes kezedre.
Válladon vonszolod ezeréves batyud,
tompultan kapaszkodsz sötét ketrecedbe.
"Mert örökkévaló szeretettel szeretlek téged, ezért terjesztettem reád az én irgalmasságomat."
Locus: Jeremiás 31, 3
Neked irgalom, nekem testvértelen fájdalom....
"Imago animi sermo est." - Sikoly
Valahogy belém szakadt a csend.
Haldokló, lombjuk hullató fákká
változtak a gyökértelen szavak.
Vesztett ábrándok, kék örömlabdacsok,
öntőformában búvó rímes szavak.
Néhány gondolatcsonk mit rátok hagyok
sorokból áradó hangulatpatak.
Most szelíden nézz rám kedvesem, noha
emléktöviseink karcolnak olykor...
ám ajkunkat lágyan csókoló óbor
zamatát immár nem feledjük soha.
Jöttél száz rózsa bíborával elém;
(orgona ága szűziesen szelíd,
félve bontogatná lila fürtjeit)
lelkem még gubbaszt a koponyák hegyén.
Jövőnek szilánkja robban, szerteszáll,
Istenem hiába is hívtam, kértem.
Kikeményített lelkem szirt szélén áll,
Átprogramozott aggyal bambán néztem..
Szólít a dobszó, ősi sámán ének.
Horizontunk ég - kétpólusú végzet.
Konvenciók korlátja rég nem gátol,
vágyak ösvényén lehullik a fátyol.
Tegnappá rongyolt, elfáradt szavak
Ábránd karján eddig titkoltalak.
Csillagból fontam rád mákony estét
Tündérlány ajkán rebbenő emlék.
Ölelem a kőnehéz furcsa csendet
Lassan már elfogy minden út előttem
Mondataim rég félelembe vesznek
Lelki-szürke hályogomban vergődtem...
Félve vigyázom, őrzöm tündér álmod.
Hajad fénye régen ezüstbe váltott.
Kint a fákon kényes csipke cicoma,
Körülöttük kápráztató hócsoda.
Jó
nagy
pakkba
csomagolt
ajándék már csak
ez lehet ma trendi játék.