Zubik Áron
A nap utolsó sugarai játsszva ragyognak tekintetében,
kékben pompázó szemei maga az égbolt,
rég volt idő, mikor mindent megadtam volna érte.
Léptei, mint megannyi táncoló lepke édes tánca.
Félig szívott cigi a kezemben,
egekben keresem a választ,
fáraszt a tudat, hogy nem vagy,
nagy a zaj, ideje továbblépni.
Állok a lépcső alján, közben millió fok bámul rám,
sebesen szedem a lábam, késésben vagyok nyilván,
bár meg-megállok, egy poros kép otthagyva hitványul.
Lépek, kettő újabb, rég elfeledett emlék halványul.
Elbocsátó
Drága kedvesem, legyen hát ez az utolsó,
suttogó titkaim már nem tudod meg.
Remeg a hangom és szívem fájt, mikor elköszöntél,
megtörtél, és velem együtt te is megtörtél.
Mikor szemedbe nézek, ragyogva tükröződik a világ,
rabság, melyet örömmel vállalok életem utolsó sugaráig.
Mostanáig csak játszottál velem, vagy tényleg egy a sorsunk?
Lopunk még magunknak örömteli perceket.
Érzéketlen
Az egyik szemem inkább becsukom,
Unom, hogy folyton kimegy belőle melegség.
Kegyetlenség, mit művelnek a színek,
Díszek, melyek a szürkét szeretnék szebbé tenni.
Esni újra és újra, míg világ a világ.
Szívem fagyosan izzik meleg ölelésedért,
álmokért, melyben újra egyek lehetünk.
Kertünk, melyben egykor sok virág nyílt,
már beköszöntött a tél és zord magány.
A világ újra színtelen és hideg,
Rideg minden szó, mi elhagyta szám.
Hozzám vajon visszajönnél, kedvesem?
Felteszem hát újra kérdést, láthatom szemeddel a világot.
Próbálom érinteni a kezed, de már kezem nem ér el,
ölelésed, mely olykor csábító és meleg volt, mostanra hideg és hiányzó.
Imádó fényed mára már hideg és sötét lett,
Elveszett a meleg, visszahozod nekem, kedvesem?
Most érzem igazán a hiányod,
kiáltok, viszont a hangom már nem ér el téged.
Fényed, melyben egykor tündököltem, mára már sötét magánnyá vált,
elszállt az idő, szálljak el én is, kedvesem?
Nézem az eget, és gondolkozom,
szomorkodok, mikor felnézek égre, felhők milyen szabadok.
Haladok tovább az utamon unottan,
mondd, kedves, velem tartasz?
Egy szempár, mely engem néz,
Kéz, melyet soha nem érintettem,
Mosoly, melyet nem én kaptam...
Nézem előre a végeláthatatlan tájat,
Bánat járja át újra az én szívemet...