--angela-- kedvenc versei
Az a fűszál
a mindenség tengelye.
A kék bogár,
aminek színt és nevet adtál,
nem a tied.
Kis pad nyújtózik előttem a tájban,
gondolatom felé visz, megremeg lábam.
Hátam nekivetem most a pillanatnak...
A világ nőtt rád vagy te mentél össze,
én nem tudom. Történt, ahogyan történt.
Ma nem remegtem sokat, hogy még jössz-e,
mert elhívtalak vagy magadtól, önként.
Azt hiszem, beszélhetek rólad,
furcsa, épp neked mondom ezt el,
már fogalmam sem volt, hogy hol vagy
s most éppen annyira neheztel
rád szívem, te rettentő jelen,
te hipp-hopp elébem állt alak,
mint mikor minden titkos helyen
kerestelek s nem találtalak.
most a nyárfákhoz vagy mik azok
oda tüdőből nőtt gizgazok
bújtatnak kicsi házat el
és szomjas madár rázza fel
épp tollait - ez a belégzés -
ami fényességgel elég és
Annyira kietlen,
ily halálos csendben
porlad el az idő.
Most teli van,
amúgy üres a temető!
Megelőznöm önmagam, nagy nevetség,
Hónapokkal előre tudni, hogy majd utolér,
Tavaly kétszer vizsgáztam, egyszer fizettem,
Mindháromszor buktam, s nem nevettem.
Nehéz lenne szólnom.
Már nem tudok.
Erőt vettem ismét,
az illúziók elől rég nem futok.
Újra ugyanott, ugyanott.
Abban a hibában, ismét.
Az idő pereg...
A történelem le nem áll!
Ki lesz majd, ki korrigál?
Minden megtört, repedések
szántják gyémánt arcodat,
és lapjain a feledésnek
életem csak karcolat.
Játszom ezt a semmi jelent,
forgatom csak, mint a kártyát,
minden perc egy káoszt teremt,
s szemem elé szürke hártyát.
Ilyenkor, néha, egyedül magammal
Megkérdem, hogy van, s ő azt mondja, boldog,
mint hajó, mit révtől a tenger eloldott,
úgy szabad. De játszik a szavakkal
...ilyenkor, néha, egyedül magammal.
Elképzelem, hogy arca pírban égett,
s remegni kezdett lázas izgalomban,
amikor az angyal meglátogatta...