1954 kedvenc versei
Csak egy pillantás volt, mi a retinámba égett!
Rám néztél, és a szíved megigézett!
Azóta sincs nyugtom, csak pillantásod várom,
kereslek Téged a láthatáron.
Nulla vagyok. Csak egy névtelen senki.
Szürkék városának halott lakója.
Az, ki azért van, mert nem mer nem lenni
Vad tenger zátonyra futott hajója.
Magányom stációival ismerkedem.
Beültetem magam az emlékezés virágcserepébe.
...és nem tudom, mi lesz velem?! ...
Mit írjak leltárom hiánytengerébe?
Nincs szükségem a számokra!
Lehet, a pincébe teszem.
Csak annyi kell belőlük,
hogy megvehessem a kenyerem.
Ember vagyok, esendő és gyáva!
Istent keresve zsigereimben
szörnyű a vétkem. Porig alázva
jajong a lélek, s dimenziótlan itt benn.
Gyere, drága Mikem, át az időkapun! Úgy várlak!
Tömegsírról szedett virágom már régen elszáradt.
Benne hiszlek inkább, és nem a hazug temetőben.
Szerelmedet hímeztem életemre, s szemfedőtlen
Sötét még a szobám
Nem fürdik a napban,
Fázva bújik hozzám,
Szorosan a paplan.
Kérlek, ne várjál örök-víg verseket tőlem!
Ne akarj egy cirkuszi bohócot belőlem.
Engem nem az öregség, ami riaszt, hidd el!
A véglegesség ténye... hit nélkül vagy hittel.
Tóth Gabriella Karolina (TothGigi)
A szívünk úgy döntött, hogy kockáztat
Gondolataid rám találtak,
éreztem, ahogy hozzám simultak,
nem kérdeztél, csak hajoltál fölém,
kalandoztál, vágyakat fontál körém.
Ki vagy Te? Szólt az ismeretlen,
mert ő volt maga a feledés.
Feltette a kérdést helyettem,
és választ is kaptam fele részt.
Lelkünkön nagy bűnök terhe,
Meg kell tőlük szabadulni,
Jót szeretne minden ember...
Egyszer régen,
sok sok éve,
futottam a sors elébe,
s a Teremtőt arra kértem,
hallgassa meg a kérésem.