1954 kedvenc versei
Féktelen sodró érzelem árad,
mélyvörös-színt fest örvénylő vágyad.
Szép tavaszi májuson,
a születésed napján,
szomorúság borult rám,
s a fekete gyászruhám.
Míg rendelkezel a sorson, elgondolod-e:
a súlyok a vállon csontokat törnek,
perceket felszámolsz beforradásig:
lopott idő; seb lesz, utána rőt heg
Kristálykéken csörgedező patak,
Hiába enyhítené szomjamat.
Szárazon marad szenvedő szívem,
Fuldoklom, kínlódom a felszínen.
Gondolatok az életről és a boldogságról
Az élet, mint a gyermeking, olyan
Rövid, koszos és gyorsan elrohan.
Az ing kimosható, de nem a tett,
Mit elkövettél, élteden át követ!
Már nem perzsel a tűz, nem éget a Nap,
a szerelmes vágy a nyárban ott maradt.
Bőség asztaláról fogyasztottunk sokat,
nem számolgattuk a boldog napokat.
Bennem az írás szabadság, és a vers
mindig újra lobbanó szerelem,
akkor is, ha másnak ez dekadens.
A gondolatot sólyomként engedem
szállni, útját meg nem határozom,
hiszen önmaga tudja, hogy merre lel
teljesedést. A papírt szabályokon
nem pecsételem, bár tisztelem...
November volt, télbeforduló,
pici szíved életre dobbant,
féltőn öleltelek magamhoz,
mit éreztem elmondhatatlan...
Fent, a magas öröklétben lakik egy pár felhőréten.
Szeretetben, boldogságban, csupa-csupa vidámságban.
Miklós püspök és a neje, meseszerű Myra lakótere.
Ott élnek ők nagy nyugalomban,
sok gyermekre vágytak mély álmukban.
Két kezemben színtelen virágcsokor,
lélek nem szállhat, sziklaként megkövül.
Álarc mosolyog pergamen arcomon,
világom fénytelen, viasz vesz körül.
Isten nem alszik soha,
Fűszál is tudtával nő...
Temetőben pihensz,
Elhagytak az álmok,
Itt kellett már hagynod
A sok jó barátot.
Örök félsz volt bennünk.
Rettegve, egymáshoz bújva
megadtuk magunkat,
s ők, mint a vadak,
csaptak le ránk
a származásunk miatt.